Szerető szív, lelki béke, emelt fő - Avagy mit jelent az igazi szabadság

SZERETŐ SZÍV, LELKI BÉKE, EMELT FŐ - AVAGY MIT JELENT AZ IGAZI SZABADSÁG

Szereplők: Bohus Szögyény Antónia (haldokló), Bohus Szögyény Antónia (fiatal), Feketeruhás Hölgy (végén Fehérruhás), Wenckheim Krisztina, Józsi bácsi (vak), Weiss Lujza, Szabó Károly (menekült honvédtiszt), Kovács János (fogoly honvédtiszt), Perczel Gábor (komornyik), Rose Liedemann (német nagypolgár), Haynau, Julcsika (kislány), Franz Müller (osztrák börtönőr), Paszkievics főherceg, Görgey Artúr, Erőss Lajos (hadirokkant honvédtiszt), Vértesi Ernő (sebesült), Farkasfalvi Szűcs Lászlóné (gimnáziumi tanár).

Rendezői utasítás: Mivel a darabban jórészt férfi szereplők vannak, a színjáték emeléséért javaslom, hogy a „külföldi”fiú szerepeket lányok játsszák el (pl. Haynau, Paszkievics főherceg). A folyamatos jelenetváltások miatt egy színész több szerepet is eljátszhat. Julcsikát egy nagyon kicsi ötödikes játssza el.

Első jelenet (betegszoba):

Szereplők: Bohus Szögyény Antónia (halálos beteg), Feketeruhás Hölgy.

Rendezői utasítás: A színen Antónia betegágya áll, az idős asszony láthatóan haldokol. A betegágy mellett gyertya ég. A helyiségben nem tartozik senki más az asszonyon kívül. Az első mondatok elhangzása után belép a Feketeruhás Hölgy (nézők csak sejthetik kicsoda).

Haldokló Antónia: — Mi lesz az idén az én kedves vakjaimmal! Naptárra pillant. — Január ötödike! Minden évben ezen a napon szoktam nekik lelkesítő beszédet tartani a Vakok Intézetében! Szegény, szegény vakjaim… Nyög, felsóhajt.

Feketeruhás Hölgy: Büszke léptekkel felsétál a színre. — Mit törődsz te azokkal a szerencsétlen flótásokkal, hm? Ő bajuk, hogy nem látnak, nem? Sajnálod őket? Ugyan már! Sosem tudtál rajtuk igazán segíteni, hiába törted magad miattuk! Most nézd meg magad! Elszállt az életed, nemrég még rózsás orcádat sűrű ráncok lepték el, hajad is beleőszült mások problémáiba!

Haldokló Antónia: — Hát te is megérkeztél… Ez a pillanat is eljött. Igen, indulni kell. Miatyánk… Imádkozni kezd.

Feketeruhás Hölgy: — Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem tudhatod, hogy ki vagyok! Lehetetlen!

Haldokló Antónia: — Pedig régi ismerősök vagyunk mi már… Felkel az ágyból, a takarót eligazgatja. Szeretetteljes arccal karon fogja a Feketeruhás Hölgyet, aki döbbenten méregeti „támadóját”. — Fiatal lány voltam még, amikor először találkoztunk…

Feketeruhás Hölgy felveszi az égő gyertyát, s a színdarab végig magával hordozza.

Második jelenet (osztályterem):

Szereplők: Feketeruhás Hölgy, Haldokló Antónia, Fiatal Antónia, Farkasfalvi Szűcs Lászlóné.

Rendezői utasítás: A színen fennmarad Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia. Antónia az idegenvezető szerepét veszi fel. A színpad széléről figyelik a színpad centrumában kibontakozó eseményeket, ahol Fiatal Antónia áll lesütött szemmel Farkasfalvi tanárnő előtt.

Fiatal Antónia: — De Farkasfalvi tanárnő, kérem! Én komolyan nem akartam nevetni! Csak…

Farkasfalvi Tanárnő: — Csak semmi de, Antónia! Maga igenis nevetett, s ezzel elrontotta a Balassi-órámat! Fel nem foghatom, hogy mi lehet nevetséges a „Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek” - sorban. A halál nem tréfa dolog, leányom!

Fiatal Antónia: — Miért? Ha úgyis meg kell halnunk, akkor miért ne nevethetnénk rajta… Miért nem ölelhetjük magunkhoz a halált?

Farkasfalvi Tanárnő: — Elég ebből a badarságból! Amiért tiszteletlen voltál, s mert még vissza is beszélsz, büntetésből százszor lemásolod az „Egy katonaéneket”!

Fiatal Antónia: — De… Igenis, Farkasfalvi tanárnő. Lehajtott fejjel kikullog a teremből (lemegy a színpadról)…

Farkasfalvi Tanárnő: Utána kiált. — Százszor! Győzelemittasan, elégedett léptekkel távozik a színről.

Haldokló Antónia: — Már kislányként is nevettem a halálon! Miközben az „Egy katonaéneket” körmöltem szorgalmasan, elhatároztam, hogy bebizonyítom Farkasfalvi Tanárnőnek, hogy a halálon igenis lehet nevetni, és egész hátralévő életemben igyekezni fogok ezt az örömhírt másoknak is eljuttatni.

Feketeruhás Hölgy: Összefonja a karját. — Hú, ez úgy hangzott mintha a Bibliából idézted volna!

Haldokló Antónia: — Fiatal lány voltam, amikor a Deák Téri Evangélikus Gimnázium diákjaként kapcsolatba kerültem Jézussal, s ez az élmény gyökeresen átformálta az életem. Farkasfalvi Tanárnő volt a legkevésbé hívő a tanáraim közül. Nem tudta az elméje befogadni a már ekkor oly erőssé vált hitemet. Mondvacsinált indokokkal dolgoztatott, hogy osztozzak az elvesztett férje iránti gyászban! Bár sajnáltam, nem tagadtam meg a hitemet… Továbbsétálnak.

Harmadik jelenet (világosi kastély):

Szereplők: Feketeruhás Hölgy, Haldokló Antónia, Fiatal Antónia, Paszkievics főherceg, Görgey Artúr, Erőss Lajos, Perczel Gábor.

Rendezői utasítás: A színen fennmarad Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia. A színpad két részre oszlik. Egyik oldalt a világosi kastély egyik betegszobáját láthatjuk, amint Fiatal Antónia Erőss Lajos hadirokkant honvédtisztet ápolja, a másik oldalon Paszkievics főherceg és Görgey Artúr látható, amint megkötik a világosi fegyverletételt. Görgey és Paszkievics játéka néma! Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia a színpad széléről figyel.

Erőss Lajos: — Jaj, ez fájt! Lábához kap.

Fiatal Antónia: — Erőss úr, kérem! Tudja, hogy muszáj! Erősebb ön annál, mintsem…

Erőss Lajos: — Erős vagyok bizony, mégpedig kétszeresen olyan erős, mint bárki más, hiszen két s-el írom a nevemet… Elneveti magát.

Fiatal Antónia: Nevetve: — Ha már tréfálkozni tud, akkor valóban nem fájhat annyira.

Erőss Lajos: — Fájni? Ugyan, kérem! Azt hiszem félreért magácska! A szurony szaggatta láb egy Erőssnek… szúnyogcsípés. Legyint. Viszont… (Elkomorodik az arca.), ami a kastély szalonjában folyik, attól meglehetősen vérzik a szívem! Hogyan árulhatott így el minket, Görgey?! Együtt ettünk! Együtt ittunk! Esténként a remény szavaival búcsúztunk el egymástól, hogy reggel ismét együtt, csatában dacolhassunk a halállal! Görgey tábornok szónokolt a leghangosabban a szabadságról és a győzelem fontosságáról, s mi vakon követtük volna, bizony akár a biztos pusztulásba is, hiszen tudtuk, hogy nemzetünk a tét! Hős halottjai lehettünk volna hazánknak, őseink és Isten előtt emelt fővel tértünk volna meg porainkba! Szívünk örült volna, hiszen hazájáért hullajtotta vérét! Ökölbe szorítja kezét, arcáról sugárzik a düh, teste megfeszül.

Fiatal Antónia: — Kérem, nyugodjon meg! Ne beszéljen efféle badarságokat! Örülnie kellene az életének, és hálát adnia Istenek kegyelméért!

Erőss Lajos: — Hálát? Ah! Végignéz magán. Bár vette volna el! Most végignézhetem, ahogy azaz áruló Görgey annak a senkiházi orosznak, Paszkievics főhercegnek adja az országot! Világos, hogy Miklós cár Ferenc József kutyájává lett, márpedig eb nem szónokolhat az érdekünkben, még ha lábai elé tettük is le a fegyvert! Isten nem törődik már a magyar néppel, magunkra maradtunk… Összegömbölyödik a betegágyon, dacosan.

Kopogás hallatszik, Perczel Gábor, a komornyik belép a szobába.

Fiatal Antónia: — Jöjjön be nyugodtan, Gábor!

Perczel Gábor: — Asszonyom. Tisztelete jeléül, mélyen bólint (nem meghajlás). A békedelegáció távozni készül.

Fiatal Antónia: — Hála Istennek! Köszönöm, Gábor. Kísérjük ki az urakat… Minden szereplő távozik a színről.

Negyedik jelenet: (világosi kastély)

Szereplők: Feketeruhás Hölgy, Haldokló Antónia, Fiatal Antónia, Weiss Lujza, Rose Liedemann, Szabó Károly, Perczel Gábor.

Rendezői utasítás: A színen Fiatal Antónia és Rose Liedemann egy asztalnál ülnek és szorgalmasan kézimunkáznak. Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia is leül az asztalhoz, azonban jelenlétük észrevétlen marad.

Rose Liedemann: — No, gut. Vierzich. Még egy karmantyúval készen vagyok. Nem szeretném, hogy fázzon a kezük a börtönben, szegényeknek. Hideg telünk lesz.

Fiatal Antónia: — Csodálom a sebességed, Rose. Magam még csak a harmincadiknál járok, pedig együtt kezdtük el. Bizony, hideg telünk lesz, talán a leghidegebb tél, amióta Mátyást megkoronázták a Dunán. Idén a lelkünk fog fázni… Elréved a tekintete.

Rose Liedemann: — Mein Herr, Wolfgang mindig azt mondogatta: Die Zeit heilt alle Wunden. Kis hazánk sebe is begyógyul majd, mert az idő Isten orvossága. Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy enyhítsük a sebesült szenvedését.

Fiatal Antónia: — Remélem, egyszer majd én is olyan bölcs leszek, mint te, Rose. Rámosolyog, Rose szerényen lesüti a szemét és a munkájára koncentrál.

Perczel Gábor: Besiet a színre. — Asszonyom, egy ideje különös zajokat hallok az ön hálószobájából, s bevallom, elfogott az aggodalom, lehet be…

Weiss Lujza: — Szervusztok, lányok! A komornyik felé. Perczel, uram. Antónia, mit keres annyi fegyveres osztrák a kastély körül? Úgy kutatják a környéket, mintha nem is tudom… aranyforintosok lennének a fűben.

Fiatal Antónia: — Lujza, drágám, örülök, hogy itt vagy. A katonák egy órával ezelőtt kutatták át a házat menekülő hadifoglyok után, azonban nem találtak semmit. Gábor viszont… Gábor és Antónia tekintete találkozik.

Perczel Gábor: — Magam is erre a következtetésre jutottam, asszonyom. Hozom a puskát. Leszalad a színről, de rögtön vissza is tér kezében egy puskával. A kis csapat tesz egy kört a színpadon (akár lemehetnek a nézők közé is, közben átrendeződik a színpad hálószobává). A négy nő a komornyikot követve visszatér a színpadra (Haldokló Antónia és Feketeruhás Hölgy továbbra is láthatatlan szemlélő).

A színen Szabó Károly, menekült honvédtiszt kuporog, ki-ki tekintve a „hálószoba” ablakán.

Perczel Gábor: — Áhá! Kezeket fel! Kicsoda maga és mit keres a Nagyságos asszony hálószobájában?!

Szabó Károly (feltett kézzel): — Kérem, bocsássanak meg a barbár behatolásért! Szabó Károly, honvéd százados vagyok… vagyis voltam a világosi fegyverletétel előtt. Nem voltam hajlandó szolgálni az Osztrák Hadseregben közlegényként, így menekülnöm kellett. Antónia felé fordul. Asszonyom, kérem, könyörüljön rajtam! Feleségem van, és két kislányom! Éhen halnak, ha velem történik valami!

Rose Liedemann: (tűnődve): — Most már értem, mit kerestek itt azok a katonák. Glücklicherweise, a hálószobába való belépést tiltja az etikett, így azt nem kutathatták át.

Fiatal Antónia: — Mennyi adományt sikerült összegyűjtened a városban, Lujza?

Weiss Lujza: — 277 forintot.

Fiatal Antónia: — Annyi éppen elég lesz. Az öné. Átadja Szabó Károlynak. Menjen haza a családjához, és menekítse ki őket Amerikába. Kemény telünk lesz…

Szabó Károly: — Hálásan köszönöm, asszonyom! Az Isten áldja meg!

Perczel Gábor: — Kérem, fáradjanak át a szalonba. Felhozok a pincéből egy üveg tokajit a búcsúzás alkalmául… (Antóniához fordul) ha jóváhagyja, a Nagyasszony.

Fiatal Antónia: — Nagyszerű ölet, Gábor. Menjünk, a vendégünket már biztosan megöli a szomjúság.

Szabó Károly: — Hát… ami azt illeti régen kóstoltam a magyar szőlő levét…

Fiatal Antónia: — Jöjjön, Szabó uram. A vendégünk vacsorára…

Ismét kiürül a színpad.

Ötödik jelenet (aradi várbörtön):

Szereplők: Feketeruhás Hölgy, Haldokló Antónia, Fiatal Antónia, Franz Müller, Weiss Lujza, Kovács János.

Rendezői utasítás: A színt ismét Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia nyitja. A centrumban a börtönőr asztalkája áll, mellette rácsok mögött Kovács János honvédtiszt fekszik bilincsben, tekintete elgyötört és a semmibe réved. A színpad, a börtönnel ellentétes végén Weiss Lujza és Fiatal Antónia tanakodnak egymással, Lujza kezében levélköteg van. Feketeruhás Hölgy és Haldokló Antónia ide-oda járkál a színen, láthatatlan szemlélőkként.

Weiss Lujza: — Nem megy, Antónia. Az őr nem engedi meg, hogy átadjam a leveleket Kovács úrnak. Azt mondja, tiltja a törvény, pedig jól tudja, hogy nem igaz. Szerencsétlen családja! A felesége elpanaszolta, hogy ő is így járt, pedig annyira szeretné megmutatni a kisfia verseit az édesapjának. A kis Jancsi ugyanis verseket ír… Isten bocsásson meg nekem, amiért megígértem, hogy elviszem a leveleket. Azt hittem, egy Weiss lánynak sikerül… tévedtem.

Fiatal Antónia: (töpreng, vesz egy nagy levegőt, majd elhatározásra jut) — Lujza, drágám, nem adhatod fel ilyen könnyen! Gyere velem, beszélek az őrrel!

Néma színjáték következik. Fiatal Antónia szóba elegyedik az őrrel, enyeleg vele. Weiss Lujza először döbbenten megáll majd, Antónia intésére a fogolyhoz siet, átadja a leveleket, beszélget vele. Antónia ez alatt, a kaján vigyorú őrrel távozik a színpadról… Egy-két perc elteltével Kovács János és Lujza is távozik.

Már az üres színen:

Feketeruhás Hölgy: — Bevallom, nem értelek… Képes voltál együtt lenni azzal a disznó Franz Müllerrel azért, hogy… Lujza barátnődnek ne legyen lelkiismeret fordulása?

Haldokló Antónia: — Igen, s azért, hogy örömet csaljak egy apa szemébe, kisfia első rímeivel…

Feketeruhás Hölgy: (fejcsóválva) — Értem, jó cselekedet, keresztényi szeretet, meg minden… de ez neked, miért is jó? Nehogy azt mond, hogy kellemes érzés volt! Utálom a közhelyeket!

Haldokló Antónia: — Kellemes érzés lett volna, de nem nekem. Istent tette boldoggá önfeláldozásom, s nekem ennyi jutalom bőven elegendő. Hála az Úrnak, végül nem fajult idáig a dolog, beszélgettem az őrrel, de nem történt semmi komoly, Jézus megóvott.

Feketeruhás Hölgy: (még mindig fejcsóválva felsóhajt): — Jézus, hm… furcsa szerzetek vagytok, ti keresztények…

Átrendeződik mögöttük a színpad. Ismét az első jelenet felállása.

Hatodik jelenet (ismét a betegágyban):

Szereplők: Feketeruhás Hölgy, Haynau, Haldokló Antónia, Wenckheim Krisztina, Józsi bácsi, Julcsika.

Rendezői utasítás: Haldokló Antónia ismét az ágyában fekszik, haldokol. Feketeruhás Hölgy a gyertyát visszateszi az ágy mellé (vagy a kezében fogja) és leül a haldokló mellé. Arcára most először kiül egy kis együttérzés. Mellettük a színen különös jelenet rajzolódik ki. Haynau egy asztalnál ül, előtte Julcsika áll dacosan, s vitatkozik a tábornokkal. Haldokló Antónia elgyötört tekintettel nézi a jelenetet.

Haynau: Én Haynau, Ferenc József tábornoka és Magyarország főparancsnoka, halára ítélem Bohusné Szögyény Antóniát, amiért a világosi fegyverletételt követően a császár ellenségeit segítette!

Julcsika: — Maga nagyon-nagyon rossz ember, Haynau bácsi! Hagyja békén Antónia nénit, hallja! Neki köszönhetően járhattam óvodába Világoson! Addig óvoda sem volt, mert olyan szegény volt Magyarország, a maguk háborúi miatt!

Haynau és Julcsika is megmerevedik az utolsó mondatuk után, s mozdulatlanok maradnak a darab végéig. Láthatatlanok Krisztina és Józsi bácsi számára!

A színre Wenckheim Krisztina lép fel, a vak Józsi bácsival karöltve.

Józsi bácsi: — Nagyszerű beszéd volt, Krisztina gyermekem. Mintha csak Antóniát hallanám… Nekünk, világtalanoknak nem könnyű az élet. Állandó sötétség mindenütt, nappal és éjszaka eggyé válik. Amíg meg nem szokja az ember, bizony a pokolban érzi magát… de amint megbékél a tudattal, és átöleli vakká lett énjét, újra látni kezd. No, nem a szemével, a többi érzékszerve lesz sokkal élesebb. Jobban érzi a szagokat, értékeli az ízeket, többet mond számára egy érintés minden szónál, és minden hang dal lesz füleinek. Ma te daloltál nekünk, gyermekem.

Wenckheim Krisztina: (meghatottan) — Ön nagyon kedves hozzám, Józsi bácsi. Remélem, méltó helyettese voltam szegény Antóniának… bárcsak meggyógyulna már!

Józsi bácsi: (mintha még az előző monológját folytatná, öregesen…) — És ami a legfontosabb, egy vak ember megláthatja az Istent. Bizony, leányom, akár színről színre! Amit ugyanis a hús-vér szem nem képes érzékelni, azt a lélek szeme meglátja, ha kinyitják, s az enyémet Antónia nyitotta ki…

Ők is mozdulatlanná válnak.

Feketeruhás Hölgy az ágy mellé áll, és leveszi a fekete ruhát, ami alatt hófehér ruha van. A megszokott komor arckifejezést szeretetteljes mosoly váltja fel. Kedvesen Haldokló Antónia felé fordul.

Feketeruhás Hölgy: — Itt az idő.

Haldokló Antónia: (égre emelt tekintettel, összekulcsolt kézzel): — A nap lement, az éj beáll, álom jő szememre. Jó Istenem, viselj gondot alvó gyermekedre. Add, hogy csendesen aludjam, karjaid között nyugodjam. Adj csendes éjt az embereknek, adj csendes éjt mindeneknek.

Elfújja a gyertyát, s a Fehérruhás Hölggyel kézen fogva a színpad közepére sétál, meghajláshoz. Közben a többi szereplő is feljön a színpadra. A Szózatot éneklik.