Ideális világ

Fáradtan, és a munkától elbágyadt tekintettel rogytam le a fotelbe, s felélesztettem a szobát uraló tv-t. A konyhából, mintha feleségem üdvözlő hangja hallatszott volna, ám engem csak az idegesítő távirányító érdekelt, tallózva az unalmasabbnál unalmasabb csatornák között. A képernyő kirakatából termékek ezrei kacsingattak felém, ez a kocsi most a trend, az a mobil a legjobb, attól a fogrémtől lesz a legszebb a mosolyod… mind-mind a jól ismert szövegek. Üvegessé lett szemeim előtt sorban elsuhantak a régi álmok, autók, nyaralások, rengeteg áru, mely boldogságot ígér. Végül találtam egy hírműsort, ami szélesre tárta verdeső szemhéjaimat, s mire a felolvasó az aktuális politikai helyzetet hozta szóba, teljesen éberré váltam. Sörömért nyúltam volna, ám csak levegőt markoltak egyre dühösebb ujjaim. A vér a halántékomban dobolt, a szívem eszeveszett zsákolásba kezdett, tovább hergelve az alkoholtól enyhén piros arcomon a bőrt. Nagyot ordítottam, s a távirányító a falba csapódott, keserves zuhanásra kényszerítve az elemeket.

Szemetek! — kiáltottam a képernyőn feltűnő politikusoknak. — Miattatok szívunk még mindig!

Szózatomra már feleségem is a szobába lépett, gyengéden csitítani próbált, cserepes szájával ajkamat kereste, de durván ellöktem magamtól.

Hagyjál! — üvöltöttem. — Még te is keseríteni akarod az életem?!

Ki vagy te? — kérdezte rémült tekintettel.

Nem tudom, sohasem tudtam… De nem értem miért kérdezel ilyen baromságokat! — a választ meg sem várva fordultam vissza tv-felé.

Mialatt ismét elmerültem a médiában, s nagyot kortyoltam sörömből, mely különös módon most a helyén volt, még megkarcolta a fülemet egy elfojtott zokogás, de pengéje szívemig már nem érhetett el. Tompa aggyal bámultam a Való Világot, s torz álmomból az előszobaajtó csapódása sem ébreszthetett fel.

Este tizenegy körül tértem magamhoz. Pontosabban magamhoz térítettek. A betörők kezem, lábam megkötözték, szájamat leragasztották, s éppen a tv-t próbálták kivinni a nappaliból, mikor észrevették, hogy ébredezem.

Mondtam, hogy a szemét is be kellene kötnünk! — káromkodott egy nagydarab fickó, és a tarkómra sújtott.

Nem érzem a testsúlyom. Pillekönnyűn lebegek napfényben fürdő üde zöld mezők felett. Végre tudom, ki vagyok! Hálás a szívem, sosem voltam még ilyen boldog. Szabad vagyok, örökké szabad! A távolból egy hang szólít, menni kell…

Drágám! — hajolt fölém egy gyönyörű női arc. — A férjem felébredt a kómából! — kiáltotta.