Azok a szemét ellenőrök!

Átlagos munkanap, zsúfolt villamos. Az ellenőr minden lépésével egyre idegesebb lettem. Csak ne engem, csak ne engem… Naná, hogy tőlem kérte a jegyet elsőnek:

— Jegyeket, bérleteket! — hallottam a szokásos mantrát.

— Mindjárt, mindjárt… — kotorásztam a táskámban, holott mindig blicceltem.

— Ne várasson! Ha nincs jegye, akkor vállalja a következményeket!

Bárgyú arccal néztem vissza rá, miközben kiállította nekem a tizenhat rugós bírságot. Ekkor a villamos új peronhoz ért. A peronon szőke kislány várakozott, még tíz éves sem lehetett.

Az ellenőr leszállt. A tehetetlen dühtől fortyogva ráztam az öklömet távolodó alakja után.

Az alak a kislányhoz lépett és ölbe kapta a kacagó gyermeket. Még hallottam, hogy a csöppség az ellenőr füléhez hajol, s két szót mond csillogó szemekkel:

— Apa, szeretlek!