Emlékkő

Fenn, a magasabb Kevély-hegy oldalán, van egy szikla. Magányos kő ez, konok dolomit. Ösvény feléje nem mutat, ritkán érinti turistakéz, s gyíkok is csak elvétve tanyáznak rajta. Árvalányok, mennydörgőfüvek és magyar gurgolyák rejtik hideg testét, csupán a mindent látó Nap láthatja renyhe természetét.

Ismerem a járást, gyakran járok arra; útbaigazítanak az ostorforgató fák. Az én sziklám, kedves halottam, a múlt nehéz szarkofágja. Mikor ráülök, tekintetem a fellegekre néz, s szívem egy régi dalt énekel: „Emlékezz! Emlékezz!” – zengi lágyan, és a holt életre kel.

A felhőkből arcok néznek vissza rám; ismerős vidéken járok, emlékek honán. A szív tovább dalol: „Szállj! Szállj! Szállj tovább!”

„Ne menj!” – kiált a lélek. Hiába, nem jut el hozzám szava.

Emberek, tárgyak, poros helyek. Egy álom, mely vidám és napsütötte. Egy izzadó levél, egy szorongó gyomor, egy elrévedt tekintet… Minden felhő mást mesél, minden mese újra él.

— Uram, ne engedj oda! — könyörög a lélek, bár saját láncával kötötte meg magát.

— Lélek! Miért esengsz? Te öltöttél gyászruhát! Előre nézz, légy jelen! Vesd le szívedről a múlt kövét, mert a mennytől idegen — válaszol az Úr, ám a szem igézett, segítségnek helyt nem ád.

Tündérek jönnek, éltem angyalai regélnek tovább. Szerelmes illatuk az orrot szédíti, hangjuk a fület cirógatja, kezük a bőrt hevíti; létüket a szív himnusza, a mennyekbe röpíti.

Édes álmok, szabad álmok, még szárnyalnátok, érezem. De az ég szürke már, hideg, álnok, sötét és reménytelen; eső lesz, menni kell. Sziklám, az Útra nem vihetlek el.

Ahogy távolodok Hádésztól, úgy erősödik a fény. Lelkem boldogan sóhajt fel; a szív még szorong, bár nem nyomja többé kő. Még hátranéznék… De mi van, ha tekintetemre köddé válik Eüridiké?