Ki vagyok Én?

Nincs olyan magyar szó, hogy Khrasis… Tudom, mert én találtam ki még gyerekkoromban, és az óta sem találtam rá más nyelvekben megfelelő kifejezést.

Talán létezik valahol, talán nem, de ennek a ténynek csupán önző emberi énem számára lenne bármiféle jelentősége.

Khrasis, vagyis egy „üres szó”. Címkék, gondolatok, hivalkodó címek és álarcok nélkül. Úgy olvasható ki, ahogy az embernek a kedve tartja.

Ezzel a névvel illetem magamat, hogy megkülönböztethessenek mások saját lelküktől, és e sorokon keresztül megérintve szellememet, ők maguk tölthessék meg ezt az „üres szót” tartalommal.

Misztikus vagyok.

Ez a fogalom az egyetlen, amely teljességgel jellemez engem, mert ön-ön lényemet jelenleg képtelen vagyok húselmémen keresztül felfogni, vagy akár csak megérinteni.

Tudom, hogy vagyok, mert látom, hogy gondolkodom.

Ki ez az én, aki tudatában van a gondolataimnak?

Én.

Ennyit tudok róla mondani, ezért misztikus, ezért rejtélyes és titokzatos.

Ennek a blognak egyelőre nem célja, hogy az Élet Misztikus Útjáról tanítson, mert nem tartom magamat még eme rejtett tanok mesterének.

Egyébként is, egy jó ideig még legfeljebb csak novícius vagy tanonc lehetnék…

Írásaim áhított célja, hogy lecsendesítsék a világon háborgó elmém, valamint egyúttal csillapítsam azok szomjúságát is, akik hozzám hasonlóan válaszokat keresnek emberi formánk legégetőbb problémáira.

Ahogy Anthony de Mello bizonyára mosolyogva mondogatta:

„Én csupán a vizet árulom a folyó partján. Amikor az emberek rájönnek, hogy ott van a folyó, a munkám véget ér.”

Szavaim a Végtelenből, az Ürességből, a 道-ból, avagy a Gondolatok Kozmikus Óceánjából származnak.

Illessük bármilyen névvel, hiszem, hogy ez az a Forrás, amelyből a művészek és misztikusok egyaránt meríteni szoktak, és amelyet a bölcsek is oly nagy becsben tartanak.

Igyekszem ebből a Forrásból a lehető legtisztább vizet meríteni (mint szegényes, de magára mégis büszke agyagedény), ezért mellőzök minden köntörfalazást és a lehető legtisztább formában tárom fel a húselmémben lecsapódott gondolatokat.

Ez a néha bántó őszinteség egyesek számára talán túl szókimondónak tűnhet, azonban én nem kívánok ítéletet mondani senki emberfia (és leánya) felett.

Ma ezekre a következtetésekre jutottam, holnap talán magam is másként gondolom… hiszen, mint minden élő, magam is folyton változom.

Őfelségétől, a Királytól, felséges intézőitől, s hivatalnokaitól pedig szemérmetlenül azt kívánom, hogy amennyiben eljutnának felséges fülükhöz szavaim, tekintsenek rájuk úgy, mint egy udvari bolond szükséges, azonban mégsem teljesen őrült kritikájára…

E rövid bemutatkozó rész zárásául Edmond Bordeaux Székely szavait idézem:

„…és az Igazság majd tanúskodik Önmagáért.”