Párbeszéd az Élettel

Párbeszéd az Élettel

Előszó

Mindannyiunk életében máshogyan kezdődik az advent. Van, aki rögtön rohan bevásárolni, hogy biztosan mindent megkapjon az ünnepekre. Van, aki feldíszíti a házát, előkotorja a pincén-padláson porosodó kacatokat, s teleaggatja a kert fáit csillogó-villogó üvegkörtékkel. És van olyan is, aki áhítattal, testét-lelkét megtisztítva várja a Karácsonyt, hitével tisztelve meg az ünnepet.  Az első Karácsonyt egyszerű sajttal, báránykával ünnepelték a pásztoremberek, ugyanakkor a bölcsek drága ajándékokkal, arannyal, tömjénnel, mirhával érkeztek.

 A Jászol alatt sok minden elfér. Elférnek egymás mellett a gyapjas báránykák és a divat legújabb ruhavívmányai éppúgy, mint a kicsit penészes sajt és az ünnepi villogók, vagy a lelki elcsendesedés mellett az arany. Ez a párbeszédes esszé az én ajándékom.

   I.

Sokszor, sok mindenkitől hallottam gyermekkoromban, hogy Isten ott áll az ajtónk előtt, és csak arra vár, hogy beengedjük. Nos, most üzenem minden kedves tanítómnak, lelkészemnek, testvéremnek és felmenőmnek, hogy Isten még csak nem is kopog. Betör némán, hang és egyéb figyelmeztető jel nélkül. Úgy mozog a szívedben, akár a legügyesebb tolvaj. Hirtelen eléd áll, s követeli az Életed… és nem éri be kevesebbel.

Ember: — Ki… ki vagy te?

Isten: — Ejnye, már meg sem ismersz egy régi ismerőst?

Ember: — Te vagy…

Isten: — Igen, én vagyok. Örülök, hogy felismertél. Nem szeretném, hogy továbbra is a félelem rabja légy, így javaslom, hogy üljünk le, fogyasszunk el egy csésze teát, s közben válaszolok a kérdéseidre.

Ember: — Mi… miért jöttél el hozzám?

Isten: — Mikor tér vissza az Úr a Biblia szerint?

Ember: — Az Utolsó Ítéletkor…

Isten: — És hiszed, hogy így van?

Ember: — Nem volnék keresztény, ha nem hinném… bár nem igazán értem mit akar mondani ezzel a Szentírás. Az egész olyan meseszerű.

Isten: — Akkor segíteni fogok, hogy megértsd.

Ember: — Tényleg… ezért jöttél? Most el fog dőlni a lelkem sorsa?

Isten: — El fog dőlni, bizony. Készen állsz?

Ember: — Őszintén?

Isten: — Ezt most komolyan kérded?

Ember: — Nem és nem! Én élni szeretnék! Miért pont most kellett visszajönnöd?! Az apostoloknak azt ígérted, hogy még az ő életükben visszatérsz! Nem várhattál volna még száz évet?! Legalább az én halálomig! Ez nagyon nem fair!

Isten: — De hiszen mikor máskor jönnék, ha nem most? Ennél a pillanatnál nincs alkalmasabb időpont.

Ember: — Persze, értem én. Ez volt a dicső isteni tervedben elrendelve, s én csak egy peches fickó vagyok, akinek az élete egybeesik az apokalipszissel!

Isten: — Apokalipszissel? Én csak azt mondtam, hogy beszélgetésünk végére eldől a lelked sorsa. Egy szó sem esett apokalipszisről.

Ember: — Akkor nem lesz világégés, pusztító angyal, Antikrisztus, meg kozmikus háború?

Isten: — Látom, nem mértem szűken a fantáziádat, amikor megteremtettelek… Biztosíthatlak, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

Ember: — De a Bibliában ez áll! A hittudósok mind ezekhez hasonló eseményeket kapcsolnak az Utolsó Ítélethez!

Isten: — Igen, a Bibliában valóban szép számmal olvashatóak olyan szövegek, amelyekből efféle eseményekre lehet következtetni. Azonban ne feledd, hogy a rengeteg értéke mellett, a könyvek közül a Biblia okozta talán a legtöbb fájdalmat a világon. Ha rajtam múlna, akkor már több mint a felét megsemmisítettem volna.

Ember: — Te jó ég! Bocsánat a káromkodásért, de a Bibliát te írtad! Miért akarnád elpusztítani?

Isten: — A Bibliát emberek írták. Pontosabban, én írtam emberek szubjektívén keresztül. Minden szerző elméje egy-egy szűrője volt az igazságnak, s bár az eredmény páratlan lett a maga nemében, homályos tükre csupán a valóságnak. Egyébként nem akarom elpusztítani, csak azt mondtam, hogy több mint a felét megsemmisítettem volna. Az-az ez nálam annyit tesz, hogy meg sem teremtem. Érted már? Bár ez nem von le az értékéből, a Bibliát ti írtátok saját magatok épülésére, s éppen így vág az isteni tervbe.

Ember: — De, ha ez volt a terved, akkor…

Isten: — Akkor a Bibliát én írtam.

Ember: — Tessék? Hiszen az imént épp azt bizonygattad, hogy nem te írtad!

Isten: — Azt hiszem, az elejétől kell kezdenünk a beszélgetést, hogy megértsd. Egyelőre felejtsd el a Bibliát az Utolsó Ítélettel együtt és térjünk rá az Élet alapkérdéseire. Hamarosan meglátod, hogy nem minden úgy van, ahogy azt az iskolában tanították neked.

Ember: — Rendben, kíváncsivá tettél.

Isten: — Igyekszem felkelteni az érdeklődésed. Honnan ered a világ?

Ember: — Ez pofon egyszerű! Te teremtetted!

Isten: — Ha csupán közhelyekkel tudsz felelni, a beszélgetésünk értelmét vesztette. Légy egy kicsit kritikus! Használd a fejed!

Ember: — Oké, megpróbálom. Kezdetben volt a semmi… illetve azaz állapot, ami az ősrobbanás előtt létezett.

Isten: — Sokkal jobb megközelítés. Folytasd, kérlek.

Ember: — Utána jött a „Nagy Bumm”, s kialakult a ma ismert világegyetem… De ez csak az ateistákat igazolja!

Isten: — Képzeld el az ősrobbanás előtti állapotot! Akár nyugalomban volt a „semmi”, akár valami módon mozgott, a Nagy Bummhoz kellett valami, hogy megváltoztassa a mozgásállapotát. Egyszerű fizika.

Ember: — És ez a valami voltál te.

Isten: — Így is lehet fogalmazni, de kiindulhatunk abból az egyszerű gondolatmenetből is, hogy minden mozgó mögött kell, hogy legyen egy mozgató, s ezek számának végesnek kell lenni, ergo mindenek mögött egy Mozdulatlan Mozgató áll, különben semmi sem mozoghatna. Márpedig egy igen mozgalmas univerzumban élünk.

Ember: — Vagy vehetjük a „Mi van azon túl?” - kérdést is, amelyet bármikor feltehetünk, például a Földön túl van a Naprendszer, azon túl a Tejútrendszer, azon túl még több galaxis, és folytathatjuk egészen odáig, ahol már nem tudjuk megmondani „Mi van azon túl?”, s akkor még feltehetnénk a kérdést, hogy „Azon túl mi van?”. Végeredményben egy olyan világegyetemet kapnánk, ami egy hatalmas dobozhoz hasonlít, amelyből mindig újabb dobozok kerülnek elő, s amely maga is végtelen sok dobozba van zárva. Ez a világrend káoszt jelentene, márpedig tapasztalataink szerint a világban rend uralkodik, tehát kell lennie egy megállónak, ahol a világ véget ér. Ez vagy te.

Isten: — Tehát úgy gondolod, hogy én a „világ felett” vagyok, akár az ég a föld felett?

Ember: — Igen, te vagy a világ vége.

Isten: — És a kezdete, ezt sose feledd. Sőt. A világ bennem kezdődik és hozzám tér vissza. Akár a kör, amelyen, ha kijelölsz egy pontot, s ha az ujjadat végighúzod a körvonalon egyszer csak visszatérsz a kiindulási pontba. Ugyanezt képzeld el a tér minden irányában. Ha a világegyetem egy pontjáról elindulsz, s kellő ideig repülsz, akkor egy idő után ott találod magad, ahonnan indultál. Igazad van, a világban rend van, a kör pedig a legrendezettebb geometriai forma mindközül. A tér a világegyetemben elgörbül.

Ember:  — Ezért a világot te teremtetted. Te vagy a mi Teremtőnk.

Isten: — Már megint előrerohansz. Ugyan azt igazoltuk, hogy a világ eredete hozzám köthető, de ebből még nem következik teremtő voltom. Lehetnék például az a részecske is, amit nemrég fedeztek fel a tudósaitok, ami feltehetően elindította az ősrobbanást. Aztán ment volna minden a maga útján. Az óra jár, az alkotó pihen…

Ember: — Lehetetlen, hogy a deistáknak legyen igazuk! Ez nem vágna össze eddigi ismereteinkkel! Vagy létezel és Teremtő vagy, vagy nem létezel! Köztes lehetőség nincs!

Isten: — Valóban? Akkor cáfolj meg!

Ember: — Hadd gondolkozzam egy kicsit… Eddigi beszélgetésünkben bizonyítékokat kerestünk létezésedre, s úgy tűnik sikerült a nemlétedből a léted felé billenteni a hintát. Tehát Isten létezik, bár még nem tudjuk, hogy mit takar ez a fogalom… ezért kérlek, engedd meg, hogy most kivételesen Mozdulatlan Mozgatónak nevezzelek.

Isten: — Csak nyugodtan.

Ember: — Köszönöm. Nos, csekély fizikai ismereteim szerint a termodinamika második főtétele szerint a dolgok önmaguktól a rendezettből a rendezetlenség irányába mozdulnak el, hacsak energia bevitelével meg nem fordítjuk a folyamatot. Ebből következik, hogy amennyiben a deistáknak vagy a materialistáknak igazuk van, akkor a Nagy Bummtól kezdődően a világ egyre rendezetlenebbé vált volna, magyarán még redukáltabb lett volna annak az esélye, hogy létrejön a ma ismert élet. Márpedig, mint már említettük, a világban minden élő rendet tapasztal, legyen akár ateista akár vallásos személy az illető. Tehát kell, hogy legyen valami formáló, teremtő erő, amely rendet teremt a „folyamatban”, ergo „energia bevitellel” megfordítja az előbbi fizikai tételt. És ezt a valamit nevezhetjük tulajdonságaiból adódóan Teremtőnek.

Isten: — Nagyszerű gondolatmenet! Bár azt még mindig nem igazoltad, hogy ez a Teremtő azonos-e azzal a teremtővel, aki a világot a Nagy Bumm eszközével létrehozta.

Ember: — Muszáj azonosnak lennie, ha a világegész a tételünkben szereplő „rendszer”. A rendszeren belülről nem lehet energiát bevinni a rendszerbe, csak a rendszeren kívülről, márpedig, ami a világ teremtése előtt, azaz a világon kívül létezik, az kell legyen a Teremtő is, abból kell eredjen a világ.

Isten: — Lassan kibontja szárnyait a benned élő filozófus. Na, jó elismerem, Teremtő vagyok, lebuktam.

Ember: — Még pedig milyen Teremtő! Tökéletes, színtiszta, abszolút jóság!

Isten: — Most dicsértelek meg, ne gyere megint dogmákkal!

Ember: — De hát ezek nem dogmák! Mi lehetne tökéletesebb a világ eredeténél? A legrendezettebb rendszer, amiből a világ az első lépést megtette a rendezetlen felé, te vagy! Egyébként is, a „tökéletes” szó jelentése mindig relatív. Valami csak akkor lehet tökéletes, ha van nála tökéletlenebb, és ez visszafele is igaz. Amíg egy dolognál nem találunk tökéletesebb dolgot, addig az tökéletes marad. Az előbbiekből meg következik, hogy a Teremtőnél, az Eredetnél nem találhatunk tökéletesebbet, azaz ő az abszolút tökély.

Isten: — Abszolút tökély… ez tetszik! Ám, ha én annyira tökéletes vagyok, mint ahogy állítod, miért létezik annyi, rossz, bűn, szenvedés a világban? Miért nem alkottam egyszerűen egy tökéletes világot, ami csupa öröm és boldogság, s a bűnnek és a szenvedésnek még a szagát sem ismeri senki?

Ember: — Mióta vette fel Isten Szókratész stílusát?

Isten: — Mindig is közel állt hozzám az öreg stílusa… egyébként ő lopta az én dumám, ahogy mondani szoktátok.

Ember: — Van egy olyan érzésem, hogy csőbe akarsz húzni…

Isten: — Miért is?

Ember: — Mert, ha végiggondolom, te nem alkothattál volna a mostaninál tökéletesebb világot, mert ez ellentmondana tökéletes voltodnak, hiszen ez azt jelentené, hogy nem adtál bele apait, anyait. Na, mármost azt imént bizonyítottuk abszolút tökéletes voltodat, ezért világunk a világok legtökéletesebbike.

Isten: — Mintha Leibnizet hallanám… de logikus az érvelésed. Nem lett volna érdemes tökéletlen világot teremtenem. Azonban még mindig nem igazoltad, hogy e tökéletes világba miért van jelen a rossz.

Ember: — A világban létező dualizmus miatt. Te képviseled a Jót, s azon teremtményeid, akiket szabad akarattal ajándékoztál meg, de visszaéltek vele és fellázadtak ellened, képviselik a világban a Gonoszt.

Isten: — Ezt a marhaságot most azonnal felejtsd el! E mondattal legalább két-három olyan kérdését érintetted az Életnek, amelyet meg kell ebben a beszélgetésben válaszolnunk. Haladjunk csak lépésről lépésre. Amúgy visszatérve kicsit az előzőekre, a deistáknak még mindig igazuk lehet. Mi van, ha kicsit tovább foglalkoztam a világgal, megteremtettem a mostani formáját, majd kiléptem a világon kívülre, ahol a teremtés előtt tartózkodtam?

Ember: — Nem lehetséges, mert ez ellentmondana a világ tökéletes voltának. Hiszen, hogyan is lehetne a teremtés tökéletes, ha nincs benne jelen a Teremtő?

Isten: — Ismét igazad van, s ezzel megválaszoltad az előző kérdést is.

Ember: — Melyiket?

Isten: — A világban létező rosszal kapcsolatosat.

Ember: — Még mindig nem értem.

Isten: — Elmagyarázom. Ha csak az a világ lehet tökéletes, amelyben jelen van a Teremtő is, akkor azok közül a világok közül, melyekben jelen van a teremtő, melyik a legtökéletesebb, az abszolút tökély?

Ember: — Amelyiket teljesen áthat a Teremtő?

Isten: — Bingo! Ezért nem a világon „kívül”, vagy a világ „felett” állok, hanem teljesen áthatom. Hogy az apostolom szavaival éljek, „Bennem éltek, mozogtok és léteztek”. Élet csak életből keletkezhet, ergo magam vagyok az Élet, s az egész teremtés is. Ezért nincs olyan, hogy a világon „kívül”, mert nincs más, csak a világ. Csakis én létezem egyedül. Én vagyok a lét.

Ember: — Ezek szerint a panteistáknak igazuk van! Minden te vagy! Bár nem tudom miért olyan meglepő ez számunkra, amikor magad mondtad Mózesnek a csipkebokorból, hogy „Vagyok, aki vagyok”, azaz bármi lehetsz, voltál és vagy.

Isten: — Így van. Minden én vagyok, tehát nincs „Jó” és „Gonosz”, csak az én miriádnyi és miriádnyi arcom.

Ember: — Akkor valóban téged terhel a felelősség a világ szenvedéseiért! És én még azt hittem jó vagy!

Isten: — Nekem az a jó, ami a teremtményeimnek jó, hiszen minden én vagyok. Az én szabad akaratom tehát a teremtményeim szabad akarata, s a lelkük az én lelkem. Mindent áthatok, így még ha tudnám, sem akadályoznám meg az általatok „rossznak” titulált cselekedeteket, mert miért akadályoznám saját magamat?

Ember: — Jó, jó, de mi van az erkölcstelen, bűnös, törvénytelen cselekedetekkel? Nem támogathatod a háborút, a gyilkolást, a gyűlöletet!

Isten: — Tisztázzunk pár fogalmat. Az, hogy mi „erkölcsös” vagy „erkölcstelen”, „törvényes” vagy „törvénytelen”, „bűn” és „erény”, kultúránként változik. Általános megfigyelés, hogy minden ember szemében, az erkölcsös és jó, ami a saját maga számára üdvös, s az erkölcstelen, bűnös, ami nem. Én egyetlen törvényt adtam a világnak, ez pedig így szól: „Tégy, amit akarsz.”

Ember: — Ez úgy hangzik, mintha egy sátánista szekta mottója lenne! Ha mindenki azt tenné, amit csak akar, az káoszhoz vezetne! A világ elpusztulna, s a tökéletes terved kudarcot vallana! Őrültség ilyet állítani!

Isten: — Számomra az ellenkezője tűnik őrültségek. Valójában arról van szó, hogy teli vagytok előítéletekkel egymás iránt és nem hisztek annyira az ember eredendő jóságában, mint én.

Ember: — Most a szavadon fogtalak! Hiszen te magad mondod a Bibliában, hogy az ember a bűnbeesés után születésétől fogva bűnös! Szép dolog mondhatom! Először arra bíztatsz, hogy tegyük csak, amihez kedvünk szottyan, majd eljátszod a szigorú ítélőbírót, mondván próba volt az egész, végül elkárhoztatsz minket! Talán még egy jót is röhögsz rajtunk a hátunk mögött…

Isten: — Tényleg ennyire szadistának tartasz? Az eredendő bűnt pedig ti találtátok ki. Miért ítélnék el valakit már a megszületése előtt?

Ember: — Mert Ádám és Éva evett a jó és rossz tudásának fájáról! Ez a büntetésed, és mind bűnösök vagyunk, s csak, ha hiszünk Jézus Krisztusban, akkor kerülhetjük el a kárhozatot!

Isten: — Ácsi, ezt te sem gondolod komolyan. Nézz a szemembe! Most kérdezd meg magadtól, hogy „Valóban elhiszem, hogy eredendően bűnös vagyok?” Légy nagyon őszinte! Megvárom.

Ember: — Hát… az igazat megvallva nem érzem magam eredendően bűnösnek… de biztosan tettem olyat életem folyamán, ami bűnnek számít, ergo bűnös vagyok és kárhozatra méltó…

Isten: — Nem vagy őszinte… de ismét tisztáznunk kell valamit. Szeretném, ha végre megértenéd, hogy a „bűn” relatív fogalom. Azonban a kedvedért tegyük fel, hogy valaki bűnt követ el. És? Nekem miért kellene elítélnem? Ki írhatja elő Istennek, hogy el kell ítélnie a bűnöst? Nem gyakorolhatok egyszerűen kegyelmet, azaz a ti szavaitokkal élve nem bocsáthatok meg azonnal és feltétel nélkül? Miért van az, hogy egyes emberek, akiket „szentnek” tituláltok képesek erre és én nem? Ellentmondás, igaz? Akkor nem egyszerűbb nem is ítélkezni? Hogyan is feltételezheted, hogy én a nagy Isten, a világ Teremtője képes vagyok ítélkezni bármely teremtményem felett, csak azért, mert azt teszi, amit akar… ráadásul úgy, hogy én adtam neki erre lehetőséget. Minek képzeled magad ember? Mert bizony mondom néked, hozzám képest az izzó Nap sem több egyszerű porszemnél, mi hát akkor az élő? Vagy titeket foglalkoztatnak a hangyák, baktériumok bűnei? Az én lelkem csendjét nem töri gyűlölet hulláma, feltétel nélküli szeretetem soha nem apad el, s gondoskodásom örökké tart.

Ember: — Akkor nem teszel próbára minket, nem kell helyesen cselekednünk?

Isten: — Semmit sem „kell” tennetek. Szabadok vagytok. A Bibliában kijelentitek rólam, hogy én vagyok a Szeretet, de nem gondoljátok végig, mit is takar ez a fogalom. A szeretet szinonim szava a szabadság, bár ebbe nem igen gondoltok bele. Az igaz szeretet a ragaszkodás nélküliségben rejtezik. Ha teljes szíveddel szeretsz valakit, akkor hagyod, hogy azt tegye, amit akar, még ha ez neked fáj is. Ezért prédikálta Jézus a szeretetet, s innen a Törvény: „Tégy, amit akarsz”. Tégy, amit akarsz, mert megteheted. Mert szeretlek, mert szabad vagy.

Ember: — De, ha ezzel akaratlanul is ártunk magunknak, s neked is fáj, akkor miért nem teszel mégis az általunk bűnösnek titulált cselekedetek ellen?

Isten: — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nekem fájdalmat lehet okozni. Fáj neked egy baktérium halála? Fáj neked, ha szenvedést okozol a körülötted élő mikroorganizmusoknak? Minden lélegzetvételeddel baktériumok millióit pusztítod el, és még csak bűntudatot sem érzel miatta! Pedig őnekik is ugyanannyi joguk van az élethez, mint neked! Természetesen, ez szélsőséges példa, de láthatod, hogy a mikroorganizmusok halálától még az élet megy tovább. Az anyag visszatér a körforgásba, a lélek pedig visszatér hozzám. Mivel minden én vagyok, én vagyok az Élet is, ahogy a teológiátok helyesen állítja. Így valójában nincs más, csak Élet. Érted már? Nincs olyan a valóságban, hogy valami meghal! Csak élet van, mindig is élet volt, s mindig is élet lesz. Hisz hogyan pusztulhatna el bármi, ha mindent az én lelkem hat át? Én nem halhatok meg, mert nincs más csak én, így az élet sem halhat meg. Amit ti halálként érzékeltek csupán változás, semmi több. Azért szenvedsz, mert a lelked mélyén ott lappang a halálfélelem. Hiszen mi a szenvedés? Ha szenvedsz attól félsz, hogy a fájdalom addig fokozódik, amíg elér egy kritikus szintet, amit a tested már nem képes elviselni… azaz meghalsz. Ám, ha tudod, hogy nem halhatsz meg, s nem félsz a haláltól, bármilyen szenvedést el tudsz viselni. Fájhat ugyan, átélhetsz pokoli kínokat, de a félelem hiánya, s a közelgő változás izgalma nem enged kétségbe esni. Számtalan keresztény mártír tanúsíthatja e szavak igazságát.

Ember: — Ezek szerint nincs Gondviselés?

Isten: — Nem ezt mondtam. Én igyekszem olyan irányba terelni az életeteket, ami szenvedéstől és fájdalomtól mentes, s ami összhangban áll lelketek akaratával… ami ugyebár az én akaratom is. Hol események, hol csodák, hol véletlen egybeesések, hol személyes kinyilatkoztatások, hol pedig egyszerű véletlenek útján hallatom hangom az életetekben, de mindig ti választotok, hogy hallgattok-e rám, hogy észre vesztek-e. Mindig.

Ember: — Egész eddigi beszélgetésünk folyamán azzal érveltél, hogy te és mi egyek vagyunk és, hogy a mi akaratunk a te akaratod. Ezek szerint mi, azaz én azonos vagyok veled?

Isten: — Igen.

Ember: — Akkor én tulajdon képpen isten vagyok?

Isten: — Hát nem azt írja az Írás, hogy a „saját képmásomra teremtettelek titeket”? Jézus is állandóan ezt hangoztatta. Arra bíztatott benneteket, hogy bátran nevezzetek engem „Abbá”-nak, ami szó szerint lefordítva apácskát jelent. Ám, amennyiben én az Atyátok vagyok, ti szükség szerint a gyermekeim vagytok, sőt továbbmegyek, testvérek vagytok. Itt a magyarázat tovább ágazik; egyrészt a testvérek mindig hasonlítanak egymásra, másrészt, ha a „testvér” szót vizsgáljuk, akkor a „test” és „vér” szavakat fedezzük fel egyszerre, tehát egy test és egy vér. Így a testvérek egészséges viszonya olyan akár a testté és tagjaié, vagy a szőlőtőé és a szőlővesszőké. Sok különböző tag, más-más funkciókat lát el, mégis egy élőlényt alkotnak. És ez az élőlény vagyok én. A világon az egyetlen élőlény. Ezért mondja a próféta, hogy „Nincs más Isten, csak az Úr!”. De mondhatná azt is: „Nincs más élő, csak az Isten”.

Ember: — De nem érzem magam istennek! Nem tudok kézrátétellel gyógyítani, halottakat feltámasztani vagy repülni!

Isten: — „Ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges”. Ha túllépsz emberi voltodon, azaz nem azonosítod magad többé állati testeddel, hanem odafigyelsz teremtett valódra és „isteni” emberré válsz, akkor hamarosan megtapasztalod az ezzel járó csodás képességeket is, amelyek mindig is elérhetőek voltak számodra, csak nem tudtál róluk. Mit gondolsz, mi volt Jézus küldetésének a célja?

Ember: — Hogy megváltson minket a bűneinkből… bár előbb azt hangoztattad, hogy nincs olyan, hogy bűn vagy elítéltetés, ergo valamit nagyon félreérthettünk. Miért?

Isten: — Hogy visszavezessen titeket hozzám. Hogy megkeresse, ami elveszett. Hogy újra egynek érezhessétek magatokat velem. Hogy megmutassa, kik vagytok valójában, s mire vagytok képesek ennek tudatában. Hogy megváltson titeket a szenvedés, a félelem, valamint saját magatok és mások elítélésének következményeitől. Hogy mindannyitokban testé legyen az Ige. Jézus soha sem állította, hogy ő Isten „egyszülött” Fia. Az „egyszülött” szót csak a dogmatikátok tette oda, rengeteg félreértésnek és szenvedésnek engedve teret. Jézus önmagára általában, mint „Emberfiára” utalt, ezzel is hangsúlyozva, hogy honnan, hová juthat el, aki hisz. Amikor egyedül őt azonosították Isten Fiával, akkor rendszerint hárított, például Pilátusnak azt válaszolta, hogy „Te mondád”, elhárítva a kérdést. Nem tagadta, hiszen az, hogy nem egyedüli Fiú, még nem jelenti, hogy egyáltalán nem az, de Jézus szerette volna elkerülni, ami végül sajnos megtörtént, hogy egyedül őt azonosítsák Isten Fiával, ezzel óriási szakadékot hozva létre ember és Isten között. Így nyugodtan mondhatja az egyszerű halandó „Ő Isten Fia volt, ezért volt képes csodákra, én csak egy egyszerű ember vagyok…”.

Ember: — Ha ez igaz, új alapokra kell helyeznünk a kereszténységet… De akkor mi szükség volt Jézus kereszthalálára? Akkor hiába halt meg?

Isten: — Jézus azért halt meg, hogy megmutassa, még az oly gyűlöletes Apa- Anya gyilkosság bűnébe is beleeshettek, sőt, megölhetitek magát a Teremtőt, akkor sem ítél el senki benneteket. Feltámadt, hogy ezt elmondhassa nektek, s feltámadt, hogy bebizonyítsa: a halál illúzió, az Életet nem lehet megölni.

Ember: — Aha… De akkor miért volt szükség az Úrvacsora elrendelésére, ha nem a bűneink bocsánatára vesszük magunkhoz?

Isten: — A bűneitek bocsánatára veszitek magatokhoz, bár nem feltétlenül azért rendeltetett el, amiért jelenleg Úrvacsorát vesztek. Jézus azt mondta, hogy az ő emlékére vegyétek magatokhoz a kenyeret és a bort, ami az ő teste és vére, valahányszor eszitek vagy isszátok, azaz állandóan emlékeztessétek magatokat arra, hogy egy test vagytok vele, egy vér folyik az ereitekben, egyek vagytok egymással és Istennel, ezért nem kell elítélnetek magatokat és egymást „bűneitek” miatt, ergo bűnbocsánatot nyertek, amint emlékeztek Jézus szavaira az Úrvacsora által. Jézus korában a kenyér és a bor rendszeresen az asztalra került, így általánosíthatunk minden ételre, mint Jézus testére, és minden italra, mint Jézus vérére. Lényeg, hogy minél gyakrabban emlékeztessétek magatokat arra, hogy kik vagytok valójában, s az igazság megszabadít titeket.

II.

Ember: — Köszönöm, hogy eloszlattad a kétezer éves félreértéseinket és, hogy most jöttél el hozzám, amikor a legnagyobb szükségem volt az igazságra. Már értem, miért írtad te a Bibliát, s miért mégsem te írtad. Bár egyek vagyunk veled, egyénként különálló részeid vagyunk, akár egy ház ablakai. Az ablakok a házhoz tartoznak, de mind más és más tájra néz, s mindannyiunk szemén keresztül te szemléled önmagad. De miért felejtjük el, hogy egyek vagyunk veled?

Isten: — Mert el akarjátok felejteni. Erről ugyanúgy ti döntötök, mint arról, hogy emlékezni akartok-e rá. Mert minden tanulás valójában emlékezés, hiszen én abszolút tudással bírok, s mert egyek vagyunk.

Ember: — De mi értelme elfelejtenünk, hogy egyek vagyunk veled, ha ez annyi szenvedéssel jár? Mi a felejtés célja? Egyáltalán, mi az élet értelme?

Isten: — A felejtés célja az Élet. Hiszen, hogyan is láthatnám saját magam, ha minden én vagyok? Hogyan tapasztalhatnám meg saját létezésem, ha nincs rajtam kívül viszonyítási pont? Enyém az abszolút tudás, de tapasztalatban hiányt szenvedek. Jól mondtad, azért teremtettem meg a világot, hogy rajtatok keresztül tapasztaljam meg saját létezésem. Titeket, értelmes lényeket, pedig azért teremtettelek, hogy rajtatok keresztül tapasztaljam meg teremtőként saját magam. A felejtés célja tehát a tapasztalás, hiszen mi egyek vagyunk, így életünk célja is közös. Az Életnek pedig sem vége, sem értelme nincs. Ti valaminek az értelmét hajlamosak vagytok valaminek a céljával, végével azonosítani, márpedig én örökké létezem, így az Élet is. Egyre újabb és újabb tapasztalatokat szereztek önmagatokról, így én is állandóan számtalan tapasztalathoz jutok, amelyből új teremtés lesz, amit ismét megtapasztalhattok, így az Életnek nincs értelme… Illetve egyetlen értelme magának a létnek az élvezete. A teremtés sosem ér véget, folyamatosan fejlődő világegyetemben élünk.

Ember: — Várj. Amikor azt mondtad, hogy egyre újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk önmagunkról, úgy értetted, újabb és újabb formákban öltünk testet? Létezik reinkarnáció?

Isten: — Ugyan nem a szó indiai értelmében, de létezik.

Ember: — De ez ellentmond például a keresztény, iszlám tanításnak, miszerint egy életünk van, egy esélyünk az üdvösségre!

Isten: — Csak akkor mond ellent, ha engem egy szigorú ítélőbíróként képzeltek el, márpedig eddig azt próbáltam megértetni veled, hogy nem az vagyok. Hogyan is gondolhatnám, hogy pár év, amely egy életnyi idő, eleget nyom az Élet mérlegén, amikor a másik serpenyőben a végtelen világ áll? A keresztény tanítás örök élet ígéretéről beszél, s ez az ígéret nem szenved csorbát a folyamatos újjászületésetekkel. Sőt. Ha akartok, egy időt eltölthettek a velem való Egység állapotában, megtapasztalhatjátok, milyen Egésznek lenni, majd visszatérhettek újra különálló formátokba, s választhattok egy új megtestesülést. Ezt az Egységet nevezhetitek Mennyországnak is. És igaz az is, hogy egy életetek van, ám ez az élet soha nem ér véget, hiszen a halál illúzió csupán.

Ember: — Halálunk után bármilyen formában újjászülethetünk?

Isten: — Bármilyenben, s itt mond ellent a valóság a buddhizmus tanításának. Akármilyen megtestesülést választhattok, de lelketek általában olyat választ, amely egy magasabb tapasztalati szintnek felel meg, ergo ha voltál már ember, nem leszel következő életedben állat, bár lehetsz, ha, szeretnél. Lehetsz akárki, akármi, sőt abban a történelmi korban élhetsz, amelyben csak akarsz, hiszen az idő relatív, nem létezik az örökkévalóságban.

Ember: — Tudhatom, milyen megtestesüléseim voltak már az idő folyamán?

Isten: — Igen, bár nem értem miért olyan nagy szám ez, amikor te vagy az egész világ, mely örökké tart, így minden te voltál, te vagy és te leszel. Minden a te megtestesülésed.

Ember: — Azt hiszem, ezt elképzelni sem tudom.

Isten: — Azért van anyagi tested, hogy az agyad segítségével fokuszálhass az éppen aktuális tapasztalásodra. Miután meghalsz, ismét megtapasztalhatod milyen „mindennek lenni”. Minden élő én vagyok, s mivel én és te egyek vagyunk, te és minden más élő is egy.

Ember: — Furcsa belegondolni, hogy mindenki, aki szembe jön velem az utcán, valójában önmagam, csak éppen nincs ennek tudatában.

Isten: — Bizony az. Az Aranyszabályban kinyilatkoztatott jézusi igazság a látszatnál mélyebb jelentést hordoz. „Azt cselekedd mással, amit veled szeretnéd, hogy cselekedjenek”. Milyen mély igazság! Hiszen, amit mással cselekszel, azt tulajdon képpen magaddal teszed. Magad teremted tehát „bűneiddel” a problémákat, melyeket meg kell oldanod milliónyi megtestesülésedben, s melyekkel újabb és újabb tapasztalatokra teszünk szert. És így teljesül Jézus mondása, miszerint „Én és az Atya egyek vagyunk” illetve, „Aki ismeri a Fiút, az ismeri az Atyát is, mert senki más nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, s senki más nem ismeri a Fiút csak az Atya, illetve akinek Ő kinyilatkoztatja”. Így válik igazzá, hogy Jézus „Isten egyszülött Fia”, hiszen, mind egy vagyunk, tehát Jézussal is egy vagyunk, egyek vagytok Megváltótokkal. „Én vagyok a szőlőtő és ti a szőlővesszők”.

Ember: — Komolyan én is teremtő vagyok? Ezt még annak a tudatában is nehezen hiszem el, hogy kinyilatkoztattad, hogy Isten Fia vagyok. Hiszen nem vagyok képes anyagot teremteni a semmiből!

Isten: — Pedig állandóan ezt teszed! Valójában semmi mást nem tudsz csinálni, csak teremteni. Mit gondolkodsz, szerinted mi történik? Honnan erednek a gondolataid?

Ember: — A gondolataimat az agyam hozza létre, valójában kémiai folyamatok állnak mögöttük.

Isten: — Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hallottál még a kvantumfizikáról? A kvantumfizikusok épp az előző században bizonyították be, hogy a megfigyelt részecskére hatással van a megfigyelő is, azaz kapcsolat áll fenn a gondolataid és az anyagi világ között. Minden gondolatoddal hatsz a téged körülvevő világra! A saját teremtésed álmában élsz!

Ember: — De egy csomó minden történik velem, amit nem akarok! Azt nem teremthetem én, ha például elüt egy autó!

Isten: — Pedig pontosan ezt teszed, legfeljebb nem az a részed teremti, akivel éppen azonosítod magad. A probléma, akadály szükséges a fejlődéshez, s a fejlődés a teljesebb tapasztaláshoz. Enélkül nem működik a rendszer. Egyébként Jézus megtanította nektek, hogyan uralhatjátok az aktuális életeteket, hogyan lehettek abszolút biztonságban, s hogyan érhetitek el, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt.

Ember: — Lehet, hogy megtanította, de a Bibliába nem került bele.

Isten: — Nem olvashatók a Bibliában Jézus imádságról szóló tanításai?

Ember: — De nem valósul meg minden, amit kérünk imáinkban! Valaki minden este imádkozik, mégis elüti az autó.

Isten: — Akkor rosszul imádkozik. Összefoglalom neked pár tőmondatban Jézus imádsággal kapcsolatos tanításainak lényegét. Jézus azt mondja, hogy „Bármit kérjetek az Atyától, megadja nektek, mert tudja a ti Atyátok, mit akartok, még mielőtt kérnétek tőle” vagy „Hiszen gondoskodik az Atya a verebekről is,  és ti nem vagytok-e különbek verebeknél?” vagy „Amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, s Atyád, aki látja amit teszel, megfizet neked”. Próbáljunk hát következtetni e három mondatból! A belső szobája a korabeli zsidó házaknak egy kamra féle, ablaktalan helység volt, ami általában a házban legbelül foglalt helyet, de nyilvánvalóan Jézus nem azt akarja, hogy bújj el a kamrádba, hanem, hogy menj be szíved legbelső zugába és csendben, akár kimondott szó nélkül, gondolatban imádkozz, mert tudja a te Atyád, mi a szíved vágya, mielőtt még kérnéd tőle. Ebből következik, hogy imádságodban mindig azt köszönd meg, amit éppen kérsz, és jelen időben beszélj róla; így ha például ruhát kérsz, gondold, hogy „Köszönöm Atyám az új ruhát.” vagy, ha sikeres munkát szeretnél másnap, imádkozd „Köszönöm Atyám, hogy sikeres vagyok a munkámban.” E őszinte hála bizonyosság Isten szeretetében, aki tudja mit akarsz, mielőtt még kérnéd tőle és aki semmiféle jót nem tagad meg gyermekeitől, így már meg is kaptad, amit szeretnél. Hiszen miért tagadnék meg bármit is saját magamtól? Légy türelmes! Azért nem valósul meg azonnal minden imádság, s azért van szükség az időre, hogy biztosan azt kapd, amit szeretnél. Én nem tagadok meg semmit, nem bírálok felül semmit, hiszen nem korlátozlak semmiben. Ha egy zsiráfért imádkozol, bizony mondom, megadom neked, bár hagyok időd, hogy átgondolod a dolgot. Valahányszor imádkozol valamiért, az annál közelebb kerül a megvalósuláshoz, s egyszer csak azon kapod magad, hogy megkaptad, amiért imádkoztál. Erről olvashatsz a hamis bíró jézusi példázatában is. A vágyak tehát magvak, melyek a sarjadási idejükre várnak. Ápoljátok szíved legjelentéktelenebb kívánságát is, s egy napon minden vágyatok teljesül.