A Világ virágai

Mindenkinek, aki biztos alapot kíván találni az egyetemes igazságnak, először az igazság eredetével kell foglalkoznia, hiszen az igazság mindig valamihez viszonyítva értelmezhető, mint ahogy hiába vizsgálunk bármiféle művészi alkotást, beható ismereteink mindaddig nem lesznek róla, amíg nincs ismeretünk a művészről, aki alkotta azt. Hasonlóképpen, amíg nem tudjuk, hogy miként keletkezett a világegyetem, hogy honnan ered a létezés, addig nem kaphatunk átfogó képet az olyan kérdésekről, mint a „Mi az igazság?”, „Mi az élet értelme?”, de még arra az első látásra egyszerűnek tűnő kérdésekre sem tudunk kielégítő választ adni, hogy „Ki vagyok én?”, vagy „Mi az ember?”. Tisztában vagyunk vele, hogy egy olyan probléma megoldására vállalkozunk, amelyet számtalanszor próbáltak már megoldani a történelem során, azonban ezek a próbálkozások nem adtak biztos eredményt. Most, ezen elméletek virágait próbáljuk úgy összeállítani, hogy az az emberi ízlésnek kielégítő csokrot alkosson. Elmélkedésünk nem vizsgál olyan konkrét kérdéseket, hogy anyag, antianyag, ősrobbanás, vagy evolúció stb. Mi pusztán azt vizsgáljuk, hogy miként lehetnek a dolgok, és ezt a halmazt szeretnénk minél kisebbre szűkíteni. A „hogyan” megoldása a tudományra vár. Természetesen, szem előtt tartjuk, hogy az emberi megismerésnek korlátai lehetnek, amelyeken túl bármilyen okoskodás érvényét veszíti. Addig azonban, amíg nem találtunk biztos alapot eme régi kérdés bizonyítására, addig nem fogadhatjuk el. Lássuk hát, mennyire kemény fába vágtuk a fejszénket!

Amikor a világunk keletkezésére szeretnénk választ adni, akkor két úton indulhatunk el. Az egyik szerint a világegyetem keletkezett, a másik szerint mindig is volt. Ha az első utat választjuk, akkor fel kell tennünk a kérdést: „Honnan keletkezett?”, vagy kicsit másképpen megfogalmazva „Miből keletkezett?”, „Mi volt előtte?”, „Miben tudja eredetét?”. Mivel a világegyetem halmaza minden létezőt magába foglal (és a „létező” alatt nem csak az „élőt” értjük) ezért szükségszerű, hogy csak a semmiből keletkezhetett. De milyen az, amikor csak a semmi létezik? Nem tudjuk elképzelni, hiszen mi magunk is létezők1 vagyunk, s létező dolgok vesznek körül minket, így nem alkothatunk pontos képet a semmiről. Talán az üresség fogalmunknak felel meg leginkább, hozzátéve, hogy itt sem idő, sem tér nem létezik. Tehát a semmiben semmi sem létezik (legfeljebb maga a semmi) így abból nem keletkezhet valami, különben fogalmi szinten önellentmondásra kerülne sor. Ezért bizton kijelenthetjük, hogy ez az út járhatatlan, mivel a semmiből soha sem lesz valami. Elég bizonyítékként kell szolgálnia erre az egyszerű megállapításra, ha szétnézünk magunk körül, s látjuk, hogy valami mégiscsak létezik, így a semmi nem létezhet. Ha más nem is létezhet, az illúziónak (lásd: lábjegyzet) léteznie kell. Kanyarodjunk vissza a második úthoz!

A világegyetem tehát mindig is volt. Az örökkévalóság problémája ugyan szintén kemény dió, de mivel a matematikában könnyedén számolunk a végtelennel, így talán nem feltörhetetlen. Igaz, a matematikában „végtelen” van ugyan, de a műveleteknek mindig van kezdete, hiszen egyszer elkezdjük leírni őket, így tudomásunk szerint a kezdet-nélküliség problémája nem kerül elő. Ismét kétfelé ágazik az út. Az első, hogy a világegyetem tudatos létező, így formától eltekintve Istenről beszélhetünk, a másik, hogy a világegyetem tudattalan létező, tehát okok és okozatok végtelen sorozatáról van szó. Az első út tűnik a könnyebb megoldásnak, így ezt egyelőre félretesszük, s mindjárt a másodikkal kezdünk. E szerint a világegyetem tudattalan létező, és csupán okok és okozatok végtelen összjátéka. Nos, ha már ennyiszer előkerült a „végtelen” fogalma, ideje megvizsgálnunk, hogy mit takar. A matematikában a „végtelen” fogalma alatt számok végtelen halmazáról beszélünk, azonban ez a meghatározás számunkra nem kielégítő. A matematikát joggal nevezhetjük a „számok világának”, hasonlóképpen nevezhető a világegyetem a „létezők világának”, azaz a világegyetem a létezők végtelen halmaza. Ismét a létezők fogalma alatt értjük mind az élő mind az élettelen dolgokat, illetve a teret és az időt is. Azonban ha a létezők végtelen halmazáról beszélünk, akkor minden, ami, vagy aminek a kombinációja az emberi tudatban elgondolható, annak szükségképpen léteznie kell. Korábban sokat vitatkoztak azon a kérdésen a filozófusok, hogy léteznek-e nem-létezők, és sokszor a „mikulás”, a „pegazus” és más egyéb fogalmat hoztak fel példának, amelyek létezésére a megtapasztalt világunkban nem találtunk bizonyítékot. Érvelésüket most nem részleteznénk, mert egészen más a kiindulópontjuk, mint nekünk. Ami viszont itt kérdésként felmerül: „Akkor létezik a mikulástól kezdve a pegazuson át minden, egészen Sauron-ig2 vagy a Star Wars univerzumáig?” A válaszunk meglepő „Igen”, mert a végtelen fogalmából ezek létezése szükségszerűen következik. Más kérdés, hogy nem a Föld nevű bolygón vagy a Tejút-rendszerben tapasztalhatjuk meg ezen, látszólag mesebeli dolgok létét. Visszakanyarodva az első utunkhoz, arra a kérdésre, hogy „Létezik-e Isten?”, a válaszunk „Igen”, hiszen elgondolható a minden felett álló, a mindent magába foglaló, végtelen tudatos létező, és a végtelen egyébként is eleme saját magának. Ismét hangsúlyozzuk a félreértések elkerülése végett, hogy a végtelent itt úgy értjük, mint aminek se vége, se kezdete nincs. Így már nyugodtan kijelenthető, hogy Isten létét bizonyítottuk. Bármilyen ellenérv alapvető nyelvi fogalmaink helyességét támadná, ami viszont aláásna minden, az emberi megismerés lehetőségeire vonatkozó elméletet, szükségképpen minden, a világegyetem megismerésre irányuló próbálkozás lehetetlennek bizonyulna. Ez viszont nem csak a tudományokat érintené kínosan, hanem magát a támadó érveit is aláásná, hiszen ettől kezdve az ő megismerő képessége is ellehetetlenülne. Milyen alapon támadna így már bármit is? Térjünk hát vissza Istenhez!

A történelem folyamán az „Isten” fogalma alatt a filozófusok és a teológusok sokszor értettek valamit, ami mind a létezőket, mind a nem létezőket, tehát a semmit is magában foglalja. Ez viszont, mint elmélkedésünk elejére visszatérve látjuk, lehetetlen, mert ha a „semmit” halmazként fogjuk fel, akkor annak semmivel sincs metszete, sem nem lehet részhalmaza semminek, csakis önmagát foglalhatja magába, ebből következik, hogy Isten sem foglalhatja magába. Amit a hétköznapi szóhasználatban sokszor a semmin értenek, az a „Kezdetben vala sötétség”-híres bibliai idézetből eredeztethető, amikor is az idő és tér nélküliséget a semmi fogalmával azonosítják. Mint már láthattuk, a semmiben nincs „valami”, így semmi sem keletkezhet belőle, így a teremtés sem. Nyugodtan, beszélhet a tudomány az anyag-antianyag elméleteiről, de beható vizsgálat alapján látható, hogy az antianyag is „valami”, illetve az összes ehhez hasonló dolog, amit a jövőben a tudomány felfedezhet valami lesz, különben nem fedezhetné fel, nem bizonyíthatná be stb. Ebből következik, hogy a semminek is csak a nem-létét bizonyíthatjuk, a létét bizonyítani sem lehet, így minden megközelítés, amely a nem-létezőket létük felől közelíti meg már eleve kudarcra van ítélve. Hogyan tovább? Isten létének bizonyítása már igencsak leegyszerűsíti az úgynevezett „nagy kérdéseinket”. Először is, meg kell határoznunk, hogy mit értünk az Isten fogalma alatt. Tudjuk már, hogy mindennél nagyobb, tehát végtelen, örök létezőről van szó, és ebből következően, hogy mindent magában foglal, ezért egy tökéletes valamiről beszélhetünk. A tökéletesség tudatosság nélkül egyrészt elképzelhetetlen, másrészt vizsgálódásunk alapján is egy tudatos világegyetemet határoztunk meg. Így dióhéjban kijelenthető, hogy Isten maga a megnyilvánult, a megnyilvánuló és a még megnyilvánulatlan világegyetem. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a „semmi” fogalma alatt sokan értik a megnyilvánulatlan isteni részt, azonban ez láthatóan hibás nézet, hiszen a tér és idő hiányából nem következik a „semmi” fogalma. Szükségszerűen tökéletes, hiszen maga Isten, illetve egy tökéletes létezőből tökéletes teremtés következik. Isten tehát mindenhol jelen van, nincs a világegyetemben olyan atom vagy ennél végtelenszer kisebb részecske, ami nem ő maga volna, pontosabban nem az ő sejtje lenne, nem az ő kozmikus testének része. Elmélkedésünk alapján látható, hogy ez nem üres vallásos fecsegés. Tehát igaz az az állítás, hogy minden x isteni, de nem minden x Isten, ha I=világegyetem=Isten és I eleme x. Még pontosabban, csak az összes x, együttvéve lehet Isten maga. És ebben rejlik a válasz az isteni igazságosság problematikájára, amely szerint miért engedi meg Isten a szenvedést, pusztulást stb. a világban. Egyrészt meg kell jegyeznünk, hogy a „tökéletesség”, „teljesség” fogalma nem egyenlő a „jó” és „kellemes” dolgokkal, sokkal inkább magába foglalja mind az építést, mind a pusztítást, hiszen ha csak az egyik lenne, akkor csak félig lenne tökéletes, azaz nem lenne az. Másrészt tapasztalatból tudjuk, hogy sokszor, ami valakinek jó, az másnak rossz és fordítva, illetve a jó és rossz megítélése általában viszonylagos, szubjektív. Ítéljük hát meg Isten szemszögéből, félretéve mindenféle vallásos teóriát!

A tökéletes létező fogalmából következik, hogy igazságos. „Mi az igazság?” – kérdezhetnénk, mert a mi emberi szintünkön a jó és rossz problematikájához hasonlatosan, általában nem beszélhetünk objektív igazságokról, még a tudomány szintjén sem (pl. görbült terek stb.). A Teremtő szemszögéből azonban minden igazság objektív, hiszen egyszerre szubjektuma és objektuma annak. Az isteni igazságosság tehát abban fejeződik ki, hogy minden létező Isten egyetemes testének tagja, része. Ahogy a karom, ujjam, nyelvem stb. szintén az énem része, ugyanúgy része Istennek minden bolygó, ember, növény stb. Miért tekinthetjük magunkat Isten részének? Mert mindannyian osztozunk a létezésében, amely mint bizonyítottuk az egyetlen létező, tehát alapvető isteni lényegünk nem más, mint az Egység. Ez ugyanúgy igaz mind az élettelen, mind az élő dolgokra, de ez az eddigiekből már szükségszerűen következik. Ha viszont minden Isten és annak a része, akkor hol van a szabad akarat? Akkor ez csupán illúzió lenne, és Isten kénye-kedve szerint öltenénk magunkra az élet jó és kevésbé jó szerepeit? Semmiképp sem. Ha minden egy, ha minden Isten és Isten tökéletes, akkor ebből a tökéletességből következik, hogy teljes szabadsággal bír, nem csak ő, hanem minden része, ami tulajdonképpen mind-mind saját maga. Ezek után joggal kérdezhetjük, hogy akkor mi indokolja a szabadságot, ha minden Isten része és úgyis az ő akarata által megy végbe, ahogyan a test részei engedelmeskednek az értelemnek? A tudattalan létezőknél semmi, bár nem jelenthetjük ki biztosan, hogy „tudattalanok”, csak annyit mondhatunk, hogy nem az ember értelmi képességeivel rendelkeznek. A bolygók követik a pályájukat, a természet törvényei látszólag ok-okozati alapon követik egymást, és az állatok és növények viselkedése is megmarad a saját kereteik között, és úgy tűnik ez elégedetté teszi őket, nem látjuk őket szabadságukban korlátozva. Egyáltalán, mit jelent az, hogy szabadság? Mit jelent szabadnak lenni? Mi emberek, hajlamosak vagyunk „szabadság” alatt a tetteink szabadságát érteni, azaz, azt nevezzük szabadságnak, hogy bármit megtehetünk, amit csak akarunk. De vajon tényleg ez-e a szabadság? Hány olyan multi-dollármilliárdos van, akik tettek szintjén a vagyonuk miatt szinte korlátlan szabadságot élveznek, mégsem boldogok. Sőt. Úgy tűnik, mintha az egyre nagyobb cselekvés-béli szabadság egyre nagyobb boldogtalanságot eredményezne. Gondolatmenetünk kedvéért képzeljünk csak el egy embert, aki szó szerint bármit megtehet. Még csak ne is supermant képzeljük el, hanem valakit, aki a gondolataival bolygók mozgását képes befolyásolni, meg efféléket. A kérdésünk: Ennek az embernek a szemében minden más létező kisebb, igaz? Van eredete, még akkor is, ha egyébként halhatatlan, hiszen teremtett lény. Ezért az ilyen lény örök magányra van kárhoztatva, illetve az emberi természetből következően előbb-utóbb nem fog tudni szabadulni az unalomtól. Azonban még ha természete nem emberi is, akkor is könnyen képzelheti saját magát Istennek, figyelmen kívül hagyva, mind saját valóját, mind a teremtés egészét az elkülönültség illúziójába esve. Ez az illúzió az, amit nekünk is fel kell oldanunk magunkban. Mert amíg nem tudjuk, hogy a világ egy, ahol mindennek helye van, s nincsenek alá-fölérendeltségi viszonyok, ahol mindenki egyenlő, addig abba a hamis képzetbe esünk, hogy az én és a világ különböző. Mert mi az az „én”? Az ember lényege, az ami, vagy az aki. Itt oldódik fel a szabadság problémája. Igaz, bármit nem tehetünk meg, mégis szabadon lehetünk, akik vagyunk, a létezésben senki és semmi nem korlátozhat minket. Függetleníthetjük magunkat a világban lejátszódó eseményektől, sőt, még saját testünk érzéseitől is, hiszen a lényegünk, az énünk közös az egésszel, amit Istennek vagy a világegyetemnek nevezhetünk, márpedig rész az egészet nem korlátozhatja, ebben az esetben legalábbis semmiképp sem. Az Egész pedig tökéletes, örök, halhatatlan. Olyasféle szavakkal próbáljuk leírni, mint „Isten a szeretet” vagy a „Nirvána az örök béke” vagy „A Tao az üresség, a nyugalom”, de ezek a leírások csupán a korlátolt emberi hús-vér értelem fogalmai valamire, ami túl van a fogalmainkon. Nem halhat meg, mert minden ő, legyen bár ember, állat vagy falevél, lényegét sohasem veszíti el. Ez pedig az állandó tudatosság, maga a lét, vagy a tudat, nevezzük bárminek. Márpedig, ha nincs halál, csak változás, akkor analóg fogalom az élettel is. Mert ez az Igazság. Nincs más, soha nem is volt és soha nem is lesz, mint örök, végtelen élet.

Végül, „Mi az élet értelme?” A válasz már benne rejlik a kérdésben. Az élet az értelem. Minden élet. Minden értelem. Az élet értelme annyi, mint létezni. Talán elsőre nehéz elfogadnunk ezt a választ, mert megszokott emberi világunk jelszavai a „gyarapodás”, a „növekedés”, a „fejlődés”, az állandó versengés és harc, küzdelem a nagyszerű és kevésbé nagyszerű célokért. Amikor azonban ezek a célok eredményekké válnak, akkor hamar átsiklunk felettük és új célokat tűzünk ki, amelyek ismét alá vannak vetve a pusztulásnak. Hajlamosak vagyunk rangsort megállapítani még a létezők között is, melynek élére általában az ember kerül. De miért is létezne jobban egy ember egy kőnél vagy egy fa egy bogárnál, vagy éppen az oxigén a térnél? A létben mindenki egyenlő, ez az egyetlen, amit kaptunk és örökre a miénk, mert nem lehetünk mások. Boldogtalanná akkor válunk, amikor erről elfeledkezünk és mások próbálunk lenni, mint akik vagyunk. Sok mindenről gondoljuk azt, hogy „jár” nekünk, holott az egyetlen dolog ami számít, az maga a létezés. Az Egységben létezés. Ingyen veszünk levegőt, testünk sejtjei ingyen végzik munkájukat. Miért gondolnánk, hogy a létünkön túl jogunk lenne bármihez is, vagy járna nekünk bár mi is? Az élet ajándék! Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van és olyan dolgok után sóvárgunk, amik mulandók, ahelyett, hogy az örökkévalóba kapaszkodnánk, amely most, ebben a pillanatban is elérhető számunkra. Ekkor csapdába ejt minket az elkülönültség illúziója. Mert a világon egyedül a lét változatlan, a lét valódi, és amíg benne élünk, pontosabban ezt éljük meg és képesek vagyunk állandóan ebben tartózkodni, a külső körülmények (évszakok, érzelmek, cselekedetek, gondolatok, születés és halál stb.) ellenére örök béke és boldogság az osztályrészünk. A létből való cselekvés („nem-cselekvés”)3 pedig a lehető leghatékonyabb, mert az elkülönült éntől függetlenül, a léttel egységben végezzük. Valójában sosem vagyunk képesek kilépni a létből, legfeljebb önmagunkat csapjuk be, aminek szenvedés a következménye. Isten valóban mindig velünk van.

Hogy mi a boldogság? Egyszerre öröm, béke, elégedettség, harmónia, igazság, szeretet és élet egy olyan különleges virágcsokorba rendezve, amelyről joggal mondhatjuk, hogy örökké képes elkápráztatni minket…

Lábjegyzetek:

1: Nem megyünk bele abba az ősi vitába, hogy világunk csupán illúzió-e, s hogy létezik-e egyáltalán, mert (mint azt a filozófusok már felismerték) az illúzió világában élő lénynek az illúzió a valóságot jelenti, szükségképpen a „lét” fogalma alatt nem érthet mást, mint amit saját maga megtapasztalt.

2: J.R.R. Tolkien – A Gyűrűk Ura című trilógiájában a gonosz megtestesítője.

3: Lásd: Lao-ce - Tao Te King.