Ördögfiók hadművelet

Honvédelmi módszereink már réges-régen elavultak, hiszen még mindig arról szól ez az egész katonásdi, hogy kinek nagyobb az… ágyúja. Kinek jobb a drónja, tankja, repülője, kinek pusztítóbb a bombája.

Nem tagadom, fegyverekre és katonákra is szükség van, és amíg ember él a Földön valószínűleg szükség is lesz, de nem így, és határozottan nem ebben a formában.

Tényleg, minden tiszteletem kevlár-páncélos lovagjainké, akik vasparipáikon, dacolva az ellenséges ágyútűzzel, halálmegvető bátorsággal hajtják végre politikusaink majomparancsait.

Máshol lenne rátok szükség lovagok, nem a darálógépben!

Egy honvéd azért honvéd, mert népünk testi épségét védelmezi mindenféle fegyveres külső fenyegetéssel szemben. Ideális esetben ők lennének a hadvezéreink, ha nyakunkra törne a háború.

Vitézek! Valahol biztosan ti is érzitek, hős szívetekben tudjátok, hogy erőtök önmagában kevés, s áldozatotok a mai fegyverekkel szemben szinte értelmetlen.

Tudnotok, éreznetek kell, hiszen népetek, akiket védelmeznétek, nem igazán támogatna titeket, passzív teher maradna, nem segítene nektek.

Hiszen hogyan is segíthetne, ha nem tudja hogyan kell?

És ha mégis, megfelelő kiképzés, harci tapasztalat és drága felszerelés híján csak kolonc lenne a nyakatokon!

Az a nép ugyanis, amely nem képes megvédeni magát, ne csodálkozzon, ha elveszíti a hazáját.

Mi történt volna történelmi nagy országunk területeivel, ha az akkor élő harcképes felnőttek mind kiálltak volna hazájuk védelmében? Nők, gyerekek és igen, még az idősek is…

Na persze, ennyi harci felszerelés nincs, sok idős ember nehezen mozog, gyerek kezébe pedig jó szívvel nem adhatunk fegyvert.

A megoldás ennek ellenére viszonylag egyszerű, még egy versikébe is belefér:

Háborúban ne harcoljon senki,

az ellenséget be kell engedni,

a fegyvert puskalövés nélkül kell letenni.

S amikor az Ellen már berendezkedne, és a nemzetközösség mégsem védelmezne…

Ráébred majd, hogy győzelme lett a veszte.

Hogyan lenne lehetséges ez?

Az első lépés az, hogy hős honvédinket átképezzük hős hadvezérekké; igazi, önállóan vezetni képes hadurakká (és hadúrnőkké), a gerilla-hadviselés mestereivé.

Ők lesznek ugyanis népünk katonai vezetői és oktatói, hiszen csupán egy ötmillió főt számláló seregnek is kevés lenne ötvenezer tiszt.

Nekünk pedig minden utcába, minden háztömbbe szükségünk lenne egy-egy tisztre.

A második lépésben be kell vezetni a korra és nemre tekintet nélküli, 18 év felett kötelező és egy egész életen át tartó rejtett katonai szolgálatot.

De nehogy azt gondolja itt bárki, hogy ezt a múltban látott példákra alapozva kell végrehajtani! Mert Einstein óta hülye az, aki…

Miért rejtett? Mert nem látható, nem nyilvánvaló, akár a hüvelyében tárolt kard a kandalló fölött – belül jól karban tartott, borotvaéles.

Ezt a képzési tervet nálam sokkal jobb stratégák, harcművészek, illetve harcedzett katonák is ki tudják dolgozni.

A egyetlen cél az, hogy majdan a ránk hasaló ellenség sehol ne érezhesse magát biztonságban, ugyanakkor ne tudjon élni a jogos önvédelem lehetőségével szemben sem.

Itt minden fegyverként lenne használható: azt hiszem az emberi fantázia a másokkal való kiszúrásban, valamint azok kínzásában kimeríthetetlen.

Ha ezt egy nép szervezett, előre kitervelt formában, fegyelmezetten és harci képességeinek teljes tudatában végre tudná hajtani…

Nos, annak a népnek nem kellene féltenie a hazáját a világon többé senkitől.

Hiszen, senki sem szeretne a pokolban élni, az ördögök viszont otthonosan mozognak benne…

Legyen hát eme haditerv neve, régiesen: „Ördögfiók hadművelet”.

Őseink ezt hagyták ránk háborúik fagyos teléből, viseljük hát álarcukat vitézi tisztességgel.

A honvédelemre költött adóforintokat pedig ne pazaroljuk drága játékszerekre - akarom mondani: fegyverekre.

(Talán egy új, „Fekete Sereg” felállítása még megérné az árát, ha tényleg komolyan vennénk a kiberfegyverkezést.)