Megfagyott szívek

Esik a hó! — kiáltottam, s kiszaladtam a fülledt irodából az utcára, ahol már több tucat ember tolongott, s tekintetüket az égre emelték.

Arcuk egyszerre tükrözött értetlenséget, örömet, iszonyt és ámulatot, magam sem tudtam, hogyan is kellene éreznem igazán abban a pillanatban. A naptár ugyanis a forró júliusban járt, s talán nem szorul magyarázatra, micsoda meglepetést okozhat egy kiadós havazás ebben az évszakban. Pár óra múlva szinte hihetetlennek tűnt, hogy néhány nappal korábban még a hullámzó Balatonban pancsoló gyermekeimben gyönyörködtem, s feleségem karcsú derekát átkarolva néztem, ahogy a vöröslő napkorong alámerül a horizont láthatatlan óceánjában. Aztán véget ért a hétvége, s folytatódott a hétköznapi robot. A cég, amelynél dolgoztam napelemek eladásával foglalkozott, illetve forgalmaztunk még energiatakarékos izzókat, házi víztisztító berendezéseket, fitneszgépeket, sőt bioélelmiszereket is. Egyszóval mindent eladtunk, amiről az emberek elhitték, hogy segít nekik környezettudatos életet élni, miközben jól tudtuk, a vásárló legfeljebb a saját lelkiismeretén könnyít, életmódja csupán egy csepp víz az emberiség tengerében. A pénztárcánkat mindenesetre növelték a zöldek.

Volt idő, mikor magam is egy zöld tábor zászlaját lobogtattam, s hangosan tüntettem a globális felmelegedés, erdőirtás, atomerőművek, és a többi környezetrombolónak bélyegzett tevékenység ellen; fákhoz láncoltam magam, tízemeletes irodaházak tetején egyensúlyoztam, valamint szórólapokkal árasztottam el az aluljárók hosszúléptű népét, felhívva a figyelmet a természetvédelem fontosságára. Fiatal srác voltam, világmegváltói tervekkel, s komolyan hittem benne, hogy amennyiben a zöldek száma eléri a kritikus tömeget, sikerülhet megmenteni az önön vesztébe rohanó világot. De minden álomvár, mely nem a valóság talajára épül, leomlik egyszer, és az enyémet is szétzúzta az idő vasökle.

Főnökeim ugyanis gyakran forogtak tudományos körökben, s néha-néha nekünk egyszerű alkalmazottaknak is csurrant-cseppent valami a tudósok bölcsességéből. Pletykák keltek szárnyra, amelyek az emberiség pusztulását suttogták könyörtelenül, bár először nem akartunk hinni a fülünknek.

Ahol a fül igazsága kevés, oda a szem igazsága kell, így hamarosan grafikonok és statisztikai adatok tucatjaival ismerkedhettünk meg, melyek az elkerülhetetlen végzetről szónokoltak. „A matematika nem tévedhet!” – sikították a számok. Beláttuk, a vonat már súlytalan, nem lehet megállítani, egy-két évtized és találkozunk az anyafölddel…

Visszatértünk hát a mókuskerékbe, mintha mi sem történt volna. Ha úgysincs mit tenni, legalább élvezzük az életet, amíg még lehet, aggódni a sír szélén is ráér…