Metamorfózis

I.

Mia Wiseland leukémiában szenvedett. Az orvosok nem tudták megmenteni. Tudtam, hogy így lesz. Hetek óta figyeltem őt. Magam is megtettem minden tőlem telhetőt a lány életéért, azonban a magasabb síkok törvényinek én sem mondhattam ellent. Mia menthetetlennek bizonyult; a teste saját magát falta fel. Legalábbis, a tudomány szerint valami hasonló történt. A mélyebb ok-okozati összefüggéseket senki sem ismerte fel. Én is csak annyit tudtam biztosan, hogy a lánynak meg kellett halnia. Ha a lélek menni akar, így vagy úgy, de menni fog. Rákos megbetegedés, szerencsétlen autóbaleset, megmagyarázhatatlanul kidőlő fa – teljesen mindegy. A lélek megtalálja az utat kifelé a testből, amennyiben lehetetlennek érzi benne a fejlődést, vagy elviselhetetlennek tűnik számára az anyagi világ.

Felvettem vele a kapcsolatot korábban. A lány lelke nem akarta folytatni ezt az életet, ezért megteremtette magának a szabadulás lehetőségét rákos megbetegedés formájában. Tudtam, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, s bármilyen mesterséges beavatkozással csak tovább rontanék a helyzetén. Nem akarta, hogy segítsenek rajta. Sem én, sem az orvosok nem tehettek semmit.

Az elhagyott test a kórházi ágyon feküdt, a szíve már leállt, de még nem hűlt ki teljesen. Az életfenntartó készülékek sikítva jelezték a halál beálltát. Az újraélesztés megkezdődött.

Eljött az én időm. Életerőt duzzasztottam magamba és elfoglaltam a testet.

Hatalmas ütést éreztem a mellkasomon. Mintha nagyon-nagyon magasról zuhantam volna le. Az elmém ködös volt, a testem mozdulatlan. Szellemem azonban éberen figyelt, így azonnal nekiláttam Mia testének meggyógyításához. Már hozzám tartozott a nevével és a sorsával együtt, ezért meg tudtam gyógyítani.

Mia Wiseland. A lánynak szokatlan neve volt. És nem csak azért, mert korábban nem sok Wiselandet ismertem, hanem azért is, mert női névről volt szó. Legutóbb, mikor a Föld porát tapostam férfiként tettem. Miért választottam ezúttal másik nemet? Bizonyára a kíváncsiság miatt. És Mia lelke is nagyon készségesnek bizonyult.

Szerencsétlen lány nem a legjobb fizikai adottságokkal született. Az interszexualitásnak egy ritka fejlődési rendellenessége alakult ki nála, ami azt jelentette, hogy mindkét nem nemi szerveit birtokolja elcsökevényesedett formában. Mellei nem fejlődtek ki, pénisze ugyan kifejlődött, de a heréi nem működtek, s csak egy kis bőrdarab jelezte a herezacskó jelenlétét. Szeméremajkai szintén fejletlenek voltak és alig-alig őrizték a vagina bejáratát. Mia orvosi aktájából kiderült, hogy a hüvelye átlagosnak volt mondható, azonban a méhe és a petefészkei csökevényesek voltak. Prosztatája ugyancsak fejletlen volt és nem működött megfelelően. A nemi szervein túl a lány csontjai fiúsan vastagok voltak és a teste is sokkal erősebb volt, mint az lányokra jellemző lenne. Nőkhöz képest túl széles vállakkal, férfiakhoz képest túl széles csípővel született, így alakja kicsit eltért a megszokottól. Mindennel együtt, kívülről nézve Mia egy csinos lánynak tűnt, akit pont az a tény, hogy eltér az átlagostól emelt ki a tömegből. A férfiak szemében kifejezetten vonzónak számítottak nemes, már-már kleopátrai arcvonásai, aranybarna bőre és ébenfekete fürtje, amelyek lágyan omlottak le egészen formás csípőéig.

Azonban Mia azt sem tudta, hogy fiú-e, vagy lány. Nem tudott mit kezdeni a benne kavargó rengeteg érzéssel, amelyeket teste furcsa és kétértelmű jelzései okoztak. Amíg gyerek volt csak apró dolgokban észlelte a „másságát” és gyermek szívvel ez különben sem számított. Az igazi bajok a felnőtté váltás kezdetén a serdülésével együtt jelentkeztek, amikor a gyerekekben megerősödik a férfi, vagy a női nemi identitás. Miát születésekor ugyan lánynak anyakönyvezték, de teste érésével megmutatkozott, hogy ez koránt sem biztos. Sőt, eleinte épp a fordítottját érezte pénisze megnövekedésével. Addig szinte észre sem lehetett venni, mint, hogy észre sem vette senki. Nagyon megijedt hát, amikor hirtelen fejlődésnek indult, és ezzel együtt omlottak össze benne gyerekkora lányos álmai is. Tudta, hogy nem fiú, de azt is, hogy a lányoknak máshogy kellene kinézniük. Testi adottságait, ahogy tudta, próbálta leplezni, s továbbra is lányként viselkedni, azonban minden igyekezete ellenére végül lelepleződött kortársai előtt. És ahogyan ez lenni szokott, ők mindent megtettek annak érdekében, hogy pokollá tegyék az életét. Nem mintha egyébként különösen örömteli lett volna. Mivel nem tudta, hogy melyik nemhez sorolja magát gondjai voltak a szerelemmel is. Fogalma sem volt, hogy viszonyuljon hozzá. Hogy elfogadná és szeretné-e így valaki, s egyáltalán melyik nemhez kellene közelednie? A teste jelzett ezt is azt is, és ez teljesen összezavarta Miát, akit egész addig szülei lányként neveltek.

Amikor az első problémák jelentkeztek, családja orvosi segítséghez folyamodott, s a diagnózis kimutatta, hogy Miának soha sem lehet gyereke, és ahhoz, hogy egyáltalán a normálishoz hasonló szexuális életet tudjon élni komoly hormonterápiára lenne szükség. Édesapja egyszerű munkásember lévén ezt nem engedhette meg magának, még ha szíve szakadt is meg a lányáért. A dologgal együtt kellett élni, az orvostudomány nem segíthetett.

Édesanyja azonban nem adta fel, s gyűjtést szervezett az interneten a lánya kezelésére. A pénz hamar összegyűlt, azonban ezzel együtt még szélesebb körben került Mia állapota a nyilvánosság elé.

A lány lelke nem bírta tovább az iskolából és most már a médiából is ránehezedő nyomást. Egyre gyengébbnek érezte magát, s lassan eluralkodott rajta a depresszió. Azonban az öngyilkosság gondolatáig végül nem jutott el, mert jelentkeztek betegsége első tünetei.

Leukémia, ráadásul rosszindulatú. Édesapja hatalmas tartozásokba verte magát, óriási hitelösszegeket felvéve, hogy megmentse a lányát. Csakhogy Mia nem akart már élni. Lelke feladta a küzdelmet, így teste veresége is megpecsételődött a halálos kór által.

Ott, a műtőasztalon tengernyi emlék kavargott bennem, egy tragikus sorsú fiatal lány életútja. Emlékezetünk, múltunk összefonódott, földi énünk eggyé vált. Én lettem Mia Wiseland, a lány, aki feltámadt a halálból.

II.

— Ébredezik! — kiáltott fel hirtelen az ügyeletes orvos, aki bizonyára le sem tudta rólam venni a szemét azóta, hogy defibrillálták a szívemet. Nem az újraélesztésem nyűgözte le, hanem a tény, hogy utána a leukémiának nyoma sem maradt a szervezetemben. Bizonyára, nem hagyták éjjel aludni a történtek, mert próbált magyarázatot találni arra, hogy vajon miként lehetséges ez. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb feladja, vagy talál rá valami ésszerűnek tűnő magyarázatot, pl. hogy „végre hatott a kezelés”.

— Hála az égnek! — sóhajtott fel megkönnyebbülten egy női hang. — Mia, kislányom hallasz engem?

Hallottam minden szót, s tökéletesen tudatában voltam a körülöttem zajló eseményeknek, mert csak kívülről tűnt úgy, hogy alszom. Valójában új testem teljes helyreállításán dolgoztam és még sok volt a munka vele. A betegségtől megszabadítani viszonylag könnyű volt, hiszen az már akkor vereséget szenvedett, amikor előző tulajdonosa elhagyta a porhüvelyt. Lelkem pedig rengeteg energiával rendelkezett, így a csere pillanatában az egész test új életre kelt, s nagyon gyorsan kezdett el regenerálódni. Mindezt megkönnyítette, hogy irányítani tudtam az autonóm idegrendszeremet, valamint egész testfelületemen keresztül életerőt szívtam magamba közvetlenül a környezetből. Bőségesen áll ott rendelkezésre, csupán az emberek általában nem tudnak hozzáférni. Én könnyedén hozzájutottam, azonban az anyag világának tér-idő törvényeit nem hághattam át. Legalábbis akkor még képtelen voltam rá. Itt minden folyamatnak időre van szüksége a megvalósuláshoz, ezért türelmesnek kellett lennem. Mindemellett, hordoznom kellett a lány sorsát is.

Mia fejlődési rendellenességével már más volt a helyzet. A csökevényes szerveket nem javíthattam meg, nehogy az orvosok túl sok figyelmet szenteljenek testem csodaszámba menő képességeinek. Ezeket fokozatosan, titokban kellett helyreállítanom.

— A-ny-a… — szólaltam meg, lassan kiejtve minden hangot. Gondoltam, hogy furcsa lesz egy másik testből beszélni, de erre nem lehetett felkészülni. Olyan volt, mintha egy idegent hallanék, és a hangokat nem is én formálnám meg.

— Mia, angyalom! — csatlakozott egy örvendező férfihang. Csakis Mia édesapja lehetett.

— A-pa… — próbálkoztam ismét több életet lehelve a hangomba.

— Nem kell beszélned, ha nem akarsz, nekünk bőven elég, hogy meggyógyultál.— folytatta apám. — Képzeld Mia, nem vagy többé leukémiás!

Mosolyt erőltettem az arcomra. Az izmaim megmozdítása még nehéznek bizonyult.

— Pihenj csak, kislányom. Dr. Peddigrew szerint nemsokára hazajöhetsz.

— Az jó lenne… — motyogtam, s visszacsuktam a szemem. Ekkor tudatosult bennem, hogy valójában mennyire fáradt vagyok, s álomba merültem.

Álmomban tovább dolgoztam a testem meggyógyításán. Tudatosan beléptem a Fázisnak nevezett állapotba, így az általam teremtett álomvilágban azt csináltam, amit csak akartam. Egy napsütötte tisztást képzeltem el, amit fák ölelnek körül és puha mohaszőnyeg borít. A mohaszőnyegen lótuszülésben foglaltam helyet, s nekifogtam azoknak a technikáknak, amelyeket ébren is alkalmaznék. Elsődleges célom a melleim helyreállítása volt, hogy nőiesebb külsőm legyen. Ez látszott leginkább kifelé, ezért ha egészséges tinédzser benyomását akartam kelteni, elsősorban ezzel kellett foglalkoznom. Így tettem egészen addig, amíg fenn tudtam tartani a Fázist, s mélyalvásba nem merültem.

Nagyon sokat aludtam. Tizenhat óra telt el szemhéjaim lezárása és ébredésem időpontja között. A szervezetemnek szüksége volt az életenergiára, amihez a legtermészetesebb módon alvás útján képes hozzájutni. Nagyot nyújtózkodtam és megmozgattam a lábujjaimat. Hagytam a szerveimet teljesen felébredni. Ezután lassan felültem, és óvatosan elkezdtem mozgatni a többi testrészemet is. Éreztem a bőrömön a kórterembe lágyan befújó nappali szellőt, s hallottam a város nyüzsgő zaját is résnyire nyitott ablakon keresztül. Visszatértem az életbe! Már egészen megvakultak az emlékeim az anyagi világról. Csodálatos! A gyógyulási folyamatom előrehaladtát jól jelezte, hogy az érzékszerveim szinte tökéletesen működtek. Már-már túl tökéletesen is. A kórterem a legkülönbözőbb színekben és árnyalatokban pompázott, semmi sem maradt rejtve a szemem elől. Láttam az előző nap felsikált alvadt vér maradványait a padlón, és éreztem a szomszéd ágyakon nemrég elhunytak elpárolgó életenergiáit is. Azonban korántsem voltam korábbi képességeim teljes birtokában. Sok gyakorlás és edzés várt még rám, hogy visszanyerjem a régi erőmet Beavatottként.

Az ügyeletes nővér látva, hogy ébredezem, s készülök felkelni, gyorsan elvégzett rajtam egy rutinvizsgálatot, majd odaadta a ruháimat, s megmutatta, hogy hol öltözhetek fel.

A felöltözés… Nos, nem várt nehézségekbe öltözött. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy még soha sem hordtam női ruhákat, és ezt tovább nehezítette, hogy már nagyon rég volt, hogy utoljára felöltöztem. Izmaim mozgatása még mindig csak nagy akaraterő összpontosítással sikerült, és ezen túl ügyelnem kellett rá, hogy ne fordítva vegyek fel valamit, vagy megtaláljam, hogy mit hol kell begombolni. Végül sikerült. Megfésülködtem, megmostam az arcom és elindultam a mosdó felé, mert közben jelentkezett az inger. Legalább a pisilés a régi módon történt. Szegény Mia, szörnyű volt kislányként ezzel szembesülnie. Láttam az emlékei lenyomatát, és éreztem, hogy mennyire szenvedett miattuk.

Ezután az ebédlő felé vettem az irányt, mert irtózatos éhség kerített hatalmába, és egyébként is évek óta nem ettem egy falatot sem. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott ezalatt az idő alatt a kórházi koszt. Előzetes várakozásaimat végül felülmúlta az a gyönyörködtető érzés, amit itt a Földön evésnek hívnak, s annyira elmerültem az ízlelőbimbóim vizsgálatában, hogy fel sem tűnt, hogy valójában mit is eszem. Nem is igazán érdekelt. Könnyedén alakítottam át a számba kerülő táplálékot múltam kedvenc ételeivé, így mindegy volt, hogy valójában mit az, amit eszem. Étel volt, és én bőven megelégedtem ezzel a ténnyel.

Mielőtt hazaindultam volna a kórházból áttanulmányoztam a mobiltelefonomat, hogy mert emlékeim szerint az emberek ebben a korban ilyen kütyükkel érintkeznek egymással, szereznek és osztanak meg információt. Némi gondot okozott előhalászni Mia emlékei közül a jelszót, de a többi már simán ment. Egykor nekem is volt ilyen, egy másik életben…

Új üzenetem érkezett. A szüleim nem tudták megvárni, míg felébredtek, mert mindkettőjüknek dolgozni kellett menni, ezért megírták, hogy menjek be édesanyám munkahelyére a lakáskulcsért.

Kiléptem a kórház kapuján és teleszívtam a tüdőmet oxigénnel. Hiába volt a város levegője nagyon szennyezett, nekem mégis eufórikus érzést okozott.

— Lélegzem! Újra érzem a napfényt a bőrömön! — örvendeztem magamban. — New York, visszatértem!

Ezzel első Földi utam az új testemben kezdetét vette. Előttem terült el a város, megtestesítve mindazt, amivel szembe kellett szállnom.