Amíg a kötél el nem választ

— Lévai Daniella, pesti lakos. 1894. február 6-án, a bíróság halálra ítélte emberölési kíséret miatt. Büntetése két héten belül végrehajtandó. Az elítéltet tilos látogatni! — hangzottak a táblabíró mennydörgő szavai.

Nem sokon múlt, hogy az asszony megölte tulajdon férjét. Hál’ Istennek, az orvosok megmentették a szerencsétlen fickót. Ennél nagyobb csapás férfit nem is érhet, azt hiszem. Daniellát a fogház egy, az utca felé néző cellájában helyeztük el. Ez a hely volt a börtön legkegyetlenebb része, ugyanis a rácsos ablakon keresztül az elítélt még halhatta a nagyváros élettől pezsgését.

Nem sajnáltam a nőt. Megérdemelte, azok után, amit a férjével tett. Lévai urat mindig is tisztességes polgárnak tartottam. A férfi egy kicsiny ékszerbolt boldog tulajdonosa volt. Nem mindig ment jól az üzlet, sőt, sokszor nélkülözött szegény, de mindene volt a vásárló, és rendszerint mondott valami bölcsességet is a portékája mellé. Amikor a feleségemnek mentem jegygyűrűt vásárolni, azt mondta: „E gyűrűben Isten bízza ránk gyermekét. Az esküvő napjától halálunk percéig vagyunk felelősek házastársunkért. Jól végiggondolta, barátom?” Természetesen biztos voltam a dolgomban. Feleségemmel azóta is boldogságban és egyetértésben élünk. De nem erről akarok most mesélni. Ott tartottam, hogy Daniella mögött becsukódott a börtönajtó.

Azon az estén én is szolgálatban voltam. Nagy örömünkre egy kis erkély is tartozott a fogházhoz, ahonnan az utcát is szemmel tudtuk tartani. Én voltam a soros a levegőzésben. Éppen pipára gyújtottam a naplementében, amikor éktelen zajt és egy férfi nyögéseit hallottam odalentről. Kíváncsian tekintettem az alattam elterülő utcakövekre. A férfi Lévai úr volt. Egy létrát húzott a macskaköveken, fújtatva a teher súlya alatt. A lajtorját a börtönablaknak támasztotta. Felmászott. Ami ezután következett, attól majdnem lefordultam az őrhelyemről. A férj egy levelet húzott elő a kabátzsebéből. Fennhangon kezdte olvasni:

— „Drága Daniellám! Lelkem most is zokog, mialatt ezeket a sorokat olvasom neked. Leírtam őket, hogy kézbe vehesd soraimat. Szeretném, ha tudnád, hogy mindenért megbocsátottam neked! Nem tudom, hogy a Sátán milyen galád fegyvert vetett be ellened, ami tettedre sarkallt, de nem ítéllek el azért, amit tettél. Úgy érzem, nem voltam jó férjed, nem osztoztam eléggé lelked viharaiban. Egy test voltunk, egy lélek, mégis bánatod csak a tiéd volt. Nem vigyáztam rád eléggé, hiába bízott rám apád, az öreg Babarczy. A Teremtő bocsásson meg nekem ezért! Akár szeretsz még Drágám, akár nem, én örökké a híved maradok!

Örök szerelemmel, ezerszer is csókol:

Férjed, Jonatán.

Egy katona semmi körülmények között nem sírhatja el magát, nos, nekem azon az estén sikerült. Könnyeim fátyolán át még ki-ki tudtam venni szegény zokogó Lévai urat, amint a férfi a rácsok közé ejtette levelét. Létrás alakja szellemként oldódott fel a bérházak sűrűjében.

A foglyok többsége még a kínpadon sem jajveszékel olyan szívet hasogatóan, ahogyan Daniella tette azon az éjszakán. Rémes egy munkanap volt. Aztán jött a várva várt szabadság. Egy hétvégét töltöttem családom körében, mielőtt egy újabb hetet szenvedtem volna el őrhelyemen. Végül Daniella fogsága a végéhez ért.

Titkon mind örültünk, amikor a bakó végre megszabadított minket attól a perszephonéi nőtől. Két hétig sikoltozott férje levele fölött, csodáltuk, hogy nem rekedt be. Visszanyert hallásomat csupán egyvalami keseríti meg. Azóta akárhányszor próbálok fülbevalót venni a lányomnak, az ékszerüzletnél csak síri csend fogad.