Csigaidő

Csigaidő

Bizonyára mindenki látott már éti csigával játszadozó gyermeket. Simogatják, beszélnek hozzá, magukkal viszik mindenhová… Sőt, még befőttesüveget is berendeznek neki, s nem érdekli őket a szülői szó, miszerint a csiga nem háziállat és a házon kívül a helye.

Sokszor tűnődtem rajta, hogy a csöppségek vajon mit szerethetnek ennyire ezen a sokak által undorítónak tartott, nyálkás állaton. Aztán tettem egy próbát. Eső után, amikor puhatestű albérlőink otthonuk meszes falai közé rejtőznek a csapadék elől, kezembe vettem egy csigát. Lesöpörtem az állat haslábára ragadt leveleket, mire komótos barátom kíváncsi feje megjelent a pici előszobában.

Megigézett szemekkel néztem, ahogy a csúszó-mászó élőlény szemében felsejlik csigányi értelmének fénye. Az állat óvatosan tapogatott körbe, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy nem veszélyeztetem az életét. Amikor tisztának talált, megcsodálhattam teljes hosszában… míg ő engem csodált. Percekig szótlanul néztünk egymásra, mert ugyan mi mondanivalója lehetne egy csigának… Mégis, abban a pár percben többet szólt hozzám az a nyálkás kis apróság, aki még az otthonát is a hátán cipeli, mint a bulvár lapok csigafelfogású sztárjai.

Eleresztettem. A pillanat varázsában figyeltem, ahogy a mozgó ház elindul a kövek tarkította terepen. Ami nekem jelentéktelen kavics volt, s amivel legfeljebb kacsázni szokás, az puhatestű barátomnak szküllai sziklákat jelentett. Ám a lassan mozgó állat könnyedén vette az akadályt. Az „undorító” nyálka átsegítette a környezet diktálta nehézségeken. Az élménytől felfrissülve folytattam aznapi teendőimet.

Órákkal később, végre megszólalt a csengő. Napok óta vártam már azt a szerelmes levelet… Az ajtóban a postás szentségelése hallatszott.

— Ne haragudjon, de beleléptem egy csigába, s az ocsmány állat a cipőtalpamra kenődött — szabadkozott.

Szomorúsággal áztatott dühvel téptem ki a levelet a meglepett postás kezéből, s köszönés nélkül az arcába vágtam az ajtót. Bénultan rogytam le az előszobaajtó elé. Ugye, nem az én csigám volt?