Nagyharang, kapa, ásó

— Megcsókolhatja a menyasszonyt — mondtam ki a szót, mely a templompadba csábította a vendégnyájat.

Szabó Elemér és Kovács Elena házassága példaértékű volt. Amit az „Így legyek jó férj”, s az „Ilyen a szerető feleség” típusú könyvek leírnak, ők saját maguktól is tudták. Egyetértésben és boldogságban élték le közös életüket, még ha az rövidnek bizonyult is.

Szabó Elemér és Kovács Elena gazdálkodók voltak; azok az emberek, akik vért izzadnak azért, hogy a városi népeknek kenyér legyen az asztalukon. Bár szegények voltak, szerelmük minden nehézségen átsegítette őket, annak ellenére, hogy Elena meddő volt. Szabóék a közösség és a gyülekezet tevékeny tagjaiként kamatoztatták a gyermeknevelés hiányában felhalmozódott energiáikat, így Elena hamarosan a falu összes csöppségének második anyja, míg Elemér második apja lett.

Az emberek élete általában hosszabb vidéken, mint a város szennyében élőké, ám Elemér és Elena sorsára ez a tény nem volt igaz.

Húszévnyi mennyeinek mondható házasság után, az asszony váratlanul emlőrákot kapott. A daganat rosszindulatú volt, az orvosok nem tudtak segíteni rajta.

Amikor a kórházba értem, hogy feltegyem az utolsó kenetet, már az én lábam is ólomsúlyúvá vált. Hogy tehette ezt Isten? Két, még fiatalnak mondható ember, akik egész életüket az Úr és embertársaik szolgálatának szentelték, akik mintaértékű házasságban éltek, most gyász és halál martalékává válnak. Engem, mint tiszteletest különösen érzékenyen érintett az eset. Miért?! Tettem fel magamnak ezredszer is a kérdést, miközben a haldokló asszonya kezét szorongató férj zokogását hallgattam.

— Elnézést… — mondtam, és kisiettem a mosdóba. Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet, márpedig a betegek előtt nem sírhattam el magam.

Hosszú percek elmúltával tértem csak vissza. A kórterem ajtajában egy falfehér nővér fogadott.

— Jaj, Tisztelendő úr! De jó, hogy itt van! — hadarta kétségbeesetten. — Meghalt… — eredtek el a könnyei.

Atyaian a nő vállára tettem a kezem. Nem egészen értettem a szituációt.

— Kér egy zsebkendőt? — kérdeztem, amikor kissé megnyugodott.

— Igen, köszönöm — szipogta.

— Megértem, hogy miért érintette meg magácskát ennyire az eset, de mind tudtuk, hogy szegény Elena a halálán van… — szavaimra a nővér ismét elsírta magát és elfutott. Zavartan néztem utána.

A kórterembe érve vészjósló csend fogadott. A helyiség némaságát csupán a haldokló asszony utolsó sóhajtása törte meg, végül újra csak a síri hang uralta a szobát. És akkor megértettem.

Szabó Elemér és Kovács Elena testükben egyek voltak és egy lélekként élték az életüket, s az isteni kegyelem megadta nekik, hogy együtt lépjék át az örökkévalóság küszöbét…