Kereszt és Vipera

Az Úr 1096. esztendeje. Lehet, hogy ez az utolsó naplóbejegyzésem…

Különös falu volt Menyéthát. Nádfedeles vályogházak, szegényesebb fakalyibák és gazdag kőkúriák tarkították a táj rónaságait. A pusztaság szélén hatalmas láp terült el, sudár fűzfalányok hajladoztak a rejtélyes nádasok felé. A láperdő homályából égerárnyak fenyegették a bátor utazót, bár a menyétháti lápot messze elkerülte minden jó keresztény idegen.

A babonás falusiak kifejezetten irtóztak a lidércvilágtól és gondoskodtak róla, hogy hiedelmeiket vendégeikre is ráragasszák. Kígyókkal cimboráló boszorkányokról, sikoltozó szellemfarkasokról és ki tudja még milyen rémségekről meséltek a menyétháti öregek. Teliholdas éjszakákon látni lehetett a füstöt, mely a szipirtyótanyáról gomolygott az ég felé, s néha hallani lehetett a kísértettoportyán jajgatását is.

Különös ember volt a menyétháti. A jobbágy a szomszédját szapulta, a földesúr a királyt átkozta, a pap a pápát ócsárolta. A helyiek szemrebbenés nélkül ütötték-verték egymást, ha úgy tartotta kedvük, az otthonos fogadó esténként colosseumi arénává változott. Mégis, vasárnaponként minden szegény és gazdag, tiszta és tisztátalan lélek megfért egymás mellett. Vasárnap ugyanis az egész falu a misére ment, s ott oly szépen mondták a Miatyánkot, hogy még a szentképek szeme is könnybe lábadhatott tőle.

Rebeka menyétháti jobbágy családból származott, azonban szülei korai halála miatt a földesúr szárnyai alatt cseperedett nővé. Menyétháty Márton, Rebeka nevelőapja dühös ember hírében állt. A nagyúr nem átallott élni istenadta jogával, miszerint jobbágyaival, akárcsak a jószágaival, szabadon rendelkezhet, s ez alól Rebeka sem volt kivétel… A lány nem bírta nevelőapjánál tovább, ezért a lápba menekült.

Menyéthát haragos természetű urával csak kevesen fértek meg egy asztalnál, még kevesebben tűrték el a férfi otromba viselkedését.

Pápai Pál atya ilyen ember volt. Az atya érkezésem előtt három hónappal hunyt el, az ő pótlására küldött a faluba az Anyaszentegyház.

Sűrű sötét éjszaka volt, amikor elértem a Menyéthátot szegélyező láperdőt. Aznap a hold láthatóan büszke volt égi teljesítményére, mert a fénye olyan erős volt mintha hó borította volna a fák ágait. Útközben, szolgálatom új helyszínéről elmélkedtem, s mivel lovon sosem utaztam, csak egyedül gyalogszerrel, volt időm erre az utazás során. Ez idő tájt keltek át Magyarországon az első keresztes hadak, s a környéken jó néhány falu az áldozatukká vált. Reméltem, hogy Menyéthátra, ahova magam is nehezen találtam el, nem köszönt rá a keresztesek réme.

Hirtelen, gondolataim fonalában csomó keletkezett. Mi történt? — tértem magamhoz. A csomót könyörgő hangok kötötték, egy asszony szaladt felém zokogva a mocsár felől.

— Atyám, kérem, szánjon meg engem! Atyám, ugye ön az, atyám? Igen, biztosan csak ön lehet. Kérem, segítsen az Úr szerencsétlen gyermekén! — az utolsó mondatot már térden csúszva rimánkodta a még nem is asszonyi, hanem éppen csak a leánykort elhagyott nő.

— Mi baj, leányom? — kérdeztem kissé megilletődve.

— Én is keresztény vagyok — zokogta. — De a falusiak kővel dobálnak, akárhányszor a templom közelében látnak. Azt mondják, boszorkány vagyok… — sírta el magát újra. — Olyan régen nem gyónhattam, oly régen nem beszélhettem senkivel!

— Mond hát el, gyermekem, mi bűn nyomja a lelked?

— Boszorkány vagyok! — fakadt ki belőle. A lány könnyeitől a láp tóvá dagadhatott volna.

— Boszorkány? Ugyan már, kedvesem. Akinek ilyen szép őszinte szemei vannak, mint neked, az nem lehet boszorkány! Biztosan azért gondolod magad annak, mert a faluban ezt mondják rólad…

— De én tudom, hogy boszorkány vagyok! — szipogta. — A lápban élek, szeretem az otthonomat szegélyező lidércvilág fényét, a kígyók sziszegését, a nádi farkas vonítását. Esős délutánokon gyakran hallgatom az öreg égerfák meséit, s a láp manóinak táncában gyönyörködöm. Általában halat fogok, de ha az nem kerül a hálómba, akkor gilisztát, pajorokat, lárvákat és békát eszem, bár az utóbbit sajnálom megsütni, annyira szép altatót tud éjszakánként énekelni. Esténként szentjánosbogarak fényénél imádkozom, és a feszületem is csak egy kereszt alakú faág, melyet a kedvenc fűzfám törzse táplál. Ki is rügyezett az idén, ezért nem volt szívem levágni és a kunyhómba vinni. És az imáim… sokszor azon kapom magam, hogy már nem is az Üdvözlégyet vagy a Miatyánkot mondom, hanem úgy beszélek, motyogok Istenhez főzés, gyógyfűgyűjtés vagy séta közben, mintha az Úr a legjobb barátom volna, és itt élne a lápon velem együtt. Hát nem égbekiáltó bűn ez?! Gyakran még látomásokkal is kísért az ördög. Látom amint a Feltámadott képében jár-kel a lápon és kígyókkal beszélget, békákat dédelget a tenyerén. A Sátán hangja is állandóan fejemben szól! Azt mondja: Ne félj Rebeka, mert bizony mondom néked Menyétháton, sőt az egész országban egyedül te fogadtál engem Mestereddé! A világ nem ismerhetett meg, de te megismertél és az angyalokhoz lettél hasonlóvá. Hatalom adatott neked, amit azok épülésére kell felhasználnod, akik köveket ragadnak, mert még mindig nem értik a tanításaimat. Ők sötétségben járnak, de te megláttad a sötétségben a fényt, Isten többé nem rejtőzködik előtted. Csendesedj hát el, nézz körül és ismerd el, hogy én vagyok Istened az Úr, Aki vezetett és táplált téged, és Akihez közelebb áll a láp sötétsége, mint a templomok fénye…

Szegény teremtés tovább zokogott, azonban annyira meg voltam döbbenve, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Végül magam sem tudom miként, olyat merészeltem mondani, amiért másokat kiátkoznak az Egyházból.

— Kelj fel és ne rettegj, mert az Úr előtt minden élő kedves, és senki sincs, aki méltatlan lenne a Színe elé járulni. Ő a Mindenség, a mi Teremtőnk, joggal nevezhetjük hát Atyánknak. Bízz a szavamban, és ne szállj szembe a gonosszal, mert ő árnyék csupán, az emberek zord teremtménye. Nincs több hatalma feletted, mint a gilisztáknak. Csak akkor változik viperává, ha magad változtatod át. Menj hát el és dicsérd az Urat, Aki nem ítélkezik senki felett!

Rebeka még könnyes szemmel hálálkodott egy sort, majd ujjongva hazafelé indult.

Kábultan néztem utána. Mi történt velem? Amíg beszéltem, a nyelvem, mintha önálló életre kelt volna, s a gondolatok, melyek átrobogtak az elmémen, nem a sajátjaim voltak…

Borzongva érkeztem meg a menyétháti parókiára. A falusiak kedvesen fogadtak, úgy tűnt, hogy a mai nap már nem tartogat több meglepetést. Tévedtem.

Hajnal virradtával, jajveszékelés ébresztette a falut. A kíváncsi falusiak a parókiai elé támogattak egy asszonyt, aki haldokló kicsinye fölött zokogott.

— Mi történt? — kérdeztem.

— Borzai asszony gyermeke haldokol — mondta a kocsmárosné.

— Pedig már neve is van szegénykémnek! — jajgatott tovább Borzai asszony.

Rápillantottam a nyolc év körüli kislányra. A lány fehér volt, mint a fal és a tekintete a távolba révedt. Homloka a láztól gyöngyözött, kis tüdeje kétségbeesetten kapkodott levegőért.

Megvakartam a fejem. Nem voltam orvos, a lázon kívül nem voltam képes megállapítani, hogy mi baja van a gyermeknek.

— Engedjetek oda! — kiáltotta egy hang a tömegből.

A falusiak elkerekedett szemmel nézték, ahogyan a boszorkány büszke léptekkel a beteg mellé lép. Mosolygó arccal vizsgálta a csöppséget, majd hirtelen a kislány fejére tette a kezét. A tömeg felszisszent.

— Megölted! Boszorkány! Ezért megégetünk! — ordították az emberek.

Ki vasvillával, ki lapáttal, ki horgolótűvel közeledett a lány felé; mindenki azt ragadta meg, ami a keze ügyében volt. Ám a boszorkányt megérinteni senki sem merte.

A gyermek lelke, Rebeka érintését követően elhagyta a porhüvelyét. A halott testet a lány azonnal kikapta anyja kezéből, aki addigra már az ájulás szélén állt. Megkövülve néztem, ahogy a menyéthátiak máglyát raknak, és fenyegető szerszámaikkal fel akarják lökdösni rá Rebekát.

A lányt azonban nem kellett bökdösni. Csendesen, karjaiban a gyermekkel lépett fel a máglyára, s arcizma sem rándult, amikor felcsaptak körülötte a mohó lángok.

Menyéthátot égő emberhús szaga csapta meg. A falusiak dermedten figyelték a tüzet, majd megrendülten dolgukra siettek. Attól a naptól fogva a falu nem ismerte a gyűlöletet, a lakosok szorgalmas, békeszerető emberekké váltak.

Mikor a tűz leégett, összekotortam a hamut és a csontokat, s a maradványokat a lápba szórtam. Köröttem, a hatalmas égerfák palotára emlékeztettek, udvartartásául szegődött a kígyók, békák, szúnyogok hada. A trónteremben egy öreg fűzfa tört az ég felé, egyre magasabbra, s magasabbra emelve a kereszt jelét. A királyi széket a Csend foglalta el.

Némán szemléltem a tájat, elmémben nem maradt gondolat. S akkor meghallottam. A fűzfából, a szúnyognyájakból, a nádi poszáta dalából Rebeka hangját hozta felém a szél.

— Nem fenyegeti többé pestis a falut. Nem kínozzák tovább a menyéthátiak egymást. Mutasd meg nekik, hogy az igazi szeretet szabadság, s a szabadság kifejezésre juttatott szeretet! Tanítsd meg nekik, hogy nem kell félniük semmitől, s hogy Isten keresését ne a templompadban, hanem a saját szívükben kezdjék!

Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Uram, örvend a lelkem, mert megbocsátod a keresztes hadak vétkeit…