Pokróc Karácsonya

Nagy pelyhekben szállt a hó a kisváros felett. A levegőt már mélyen átitatta a közelgő karácsony illata. Mint mindenhol a világon, itt is elkezdődött az adventi készülődés. Az utcákon emberek tolakodtak, a boltok előtt hosszú sorok kígyóztak. A kirakatokban harsány akció trombiták zengtek, hangjukra a bankok szomorúan köpték ki magukból az utolsó filléreket is.

A jó öreg természet is próbálgatta ünneplő ruháját. Az álmos kertekben szorgos gyerekkezek gyúrtak életet a porcukor hóba.

Pokróc bágyadt tekintettel figyelte a piros arcú kis munkásokat. Egykor ő is örült a hónak, s lázasan kapkodott a táncoló pelyhek után, de akkor még kölyök volt, és azóta sokminden megváltozott. Gazdája, a drága Böske néni az elmúlt héten tért örök nyugovóra. A kedves otthont már el is lepték az öregasszony rokonai. Az ódon falakat értékbecslők vizslatták könyörtelen tekintetükkel. A kertre ráütötték a jelzálog pecsétjét. Kellett a pénz az ünnepekre. A ház már a banké volt, és új gazdái ezen a tényen nem nagyon akartak változtatni. A régi tárgyakat és velük együtt a szagokat is telhetetlen kamionszájak nyelték el. Már csak egy kérdés maradt; mi legyen a kutyával. Az örökösök nem szerették az állatokat. A megtermett asszonyság amint megpillantotta a lépcsőn heverő öreg kutyát, zsörtölődve szólt férjéhez:

— Ez még él?! Nincs szükségünk egy kivénhedt bolhazsákra! Úgysem lehet neki már sok hátra. Jani, üsd agyon! Neki is, nekünk is jobb lesz!

A férj sem örült a kutyának, ugyanakkor irtózott a hóhér szerepétől. Szégyenkezve javasolta feleségének:

— A vér meglátszik a hóban. Nem akarom, hogy állatkínzásért bevarrjanak! Mikor elmegyünk, kiteszem a város szélén.

Az asszony még pörgette a nyelvét egy sort, hogy mi lesz, ha valaki felismeri az állatot, hiszen már tíz éve él ebben a házban; de végül győzött a férfias észérv, miszerint erre nagyon kicsi az esély és akkor még mindig agyonverhetik.

Pokróc egyszerű kutyalelke nem érthette az emberek gonosz szavait. Neki csak az számított, hogy ne legyen magányos. Kegyetlen gazdáit épp úgy szerette, mint azt aki elment. Végignézte a csomagolást; végighallgatta a rakodómunkások vicceit, melyek az ő rovására szóltak; elviselt egy-két rúgást, fülhúzást a gyerekek részéről is. Még akkor sem kapott oda, amikor megdobálták hógolyóval. Behúzott farokkal eloldalgott egy bokor mögé, és nem értette miért kapott ki. Biztos valami rosszat csinált, naiv kis szíve mást nem tudott elképzelni. A kutya mindig is az ember legjobb barátja volt, hű társ, aki soha nem ismerte a gyűlöletet. Nem így az emberek. Ők abban a szent pillanatban is, mikor az Ünnep Angyala már a küszöbükön áll, még akkor is képesek gyűlölni egymást.

A férfi egy hatalmas játékáruháznál dolgozott. Szerte az országban voltak hasonló üzleteik. Ebben a városban újévkor akarták megnyitni az elsőt. A régi játékbolt most, a tél beköszöntével ment tönkre. Pontosabban tönkretették. Az üzletlánc sosem szerette a konkurenciát. A vásárlási lázban pedig kiváltképp gyűlölte. Egy kis reklám, egy kis szemfényvesztés, és Józsi bácsi, a kedvelt játékboltos az utcára került. Az embereknek teljesen mindegy volt, hogy kitől vásárolnak. Őket itt is csak az érdekelte, hogy megkapják, amit akarnak.

A kis kert az éjszaka sötét köpenyébe burkolódzott. A hold ezüstfényét visszapislogta a hóember szénszeme. A kiköltözés a végéhez ért. A kamionok jóllakottan távoztak, az autó kerekei már jéggé lapították a porhavat. Pokróc szomorúan nézett a távozó emberek után. Ő mindig otthon maradt, amikor gazdasszonya azzal a furcsán berregő állattal távozott. Ezért ragyogtak fel oly nagyon szemei, mikor új gazdái a nevét kiáltották és beültették maguk mellé a hátsó ülésre. Elindultak. Az ablak mellett sorra elrobogtak a régi ismerősök. A régi szilvafa, melynek földre hullott gyümölcsét mindig megehette; a szomszéd kandúr, akit oly sokszor megugatott és most is ott ült a kerítés tetején; a postás bácsi, akinek olyan rettenetes szaga van; végül az állatorvosi rendelő komor épülete is elbúcsúzott. A jól ismert vidék helyét, átvették az idegen tájak, szagok, benyomások. Persze mindez egy kutyát nem érdekel. Az ő otthona a gazdái mellett volt.

Megálltak. A férfi kiparancsolta a kocsiból. Pokróc lelkesen csaholva engedelmeskedett. Megérkeztünk? Sétálni megyünk? — gondolta, izgatottan várva a folytatást, azonban új gazdája csak annyit mondott:

— Ül! Marad! — majd kissé szégyenkezve hozzátette: — Jó kutya.

E két szótól Pokróc farka heves csóválásba kezdett és még akkor sem hagyta abba, mikor az autó örökre elment.

Repültek az órák, futottak a napok, végül eltelt egy hét is, de a kutya még mindig az Út mellett ült. Hű szeretete és gazdáiba vetett hite talán az éhhalálig ott tartotta volna, ha ösztönei át nem veszik az irányítást. Pokróc igencsak szégyellte magát, amiért cserben kell hagynia kétlábú gazdáit, de korgó gyomra legyőzte bűntudatát és az öreg kutya elindult a város felől érkező ételszag irányába.

A következő napokban az idegen utcákon kóborolt, orrával serényen vallatta a szürke betont. Éhes volt és végtelenül magányos.

Végül eljött karácsony éjszakája is. Azon a napon különösen hideg volt. A szél üvöltött. Vad ritmusára őrült keringőt jártak a szerencsétlen hópelyhek. Pokróc menedéket keresett. Vacogva bújt be egy közeli híd biztos rejtekébe. Józsi bácsi már messziről meglátta a feléje közeledő kutyát. Eléje sietett, megsimogatta és utolsó kenyérkéjét is megosztotta vele. A hideg karácsonyi éjszakát újra átjárta a szeretet melege. Ott a híd alatt nem volt finom vacsora, sem csillogó ajándékok. Szép szavakra sem volt szükség, hisz szavak nélkül is megértették egymást.

A város sötét fényeit a betlehemi csillag szabadító világossága váltotta fel. A híd alatt egy angyal repült el. Megcsodálta a kutyát ölelő hajléktalant, megcsókolta, majd betakarta a béke dicső köpenyével.