A férfiasság titka

Forró nyári nap volt. A tiszta kék égen csak elszórtan legelésztek a bárányfelhők habszínű nyájai. Mint mindig, a város utcái fölött most is szmog terjengett, még füllesztőbbé téve az egyébként is tikkasztó levegőt. Lent, a gyalogosok szintjén is enyhén vibrált a látóhatár. Apró délibábok tarkították az olvadó aszfalt egyhangúságát. Aznap az Országos Meteorológiai Szolgálat elsőfokú hőségriadót rendelt el. Aki tehette, otthona árnyas falai között töltötte a délutánt, a merész járókelőknek palackozott vizet osztogattak még merészebb önkéntesek. Máig úgy emlékszem vissza, mintha aznap a Szahara gondolt volna egyet és átköltözött volna Budapestre, bár szerencsére a homokját otthon felejtette. Persze minket, fiatalokat egyáltalán nem érdekelt, hogy hányad fokú hőségriadót rendeltek el a meteorológusok vagy rendeltek-e el egyáltalán. Eszünk ágában sem volt otthon dekkolni ilyen ragyogó délután. Kávézókban, cukrászdákban légkondicionáló, jegeskávé és fagylaltkehely társaságában mulattuk az időt, hiszen a tanítási szünetnek minden óráját a legutolsó másodpercig ki kell élvezni. Azon a délutánon két barátom társaságában, kedvenc cukrászdámban a Részeg Jegesmedvében töltöttem a nyár értékes perceit. A cukrászda szomszédságában egy kicsiny park terült el, s a mi asztalunk volt legközelebb a kies teraszt szegélyező bokorsorhoz. Tisztán emlékszem, éppen kártyáztunk, vaníliafagylalt és kellemesen hideg citromos sör mellett, amikor megjelent az a különös vénember. Az öreg a bokrok közül lépett elő, szakállas feje egy méterre tőlünk bukkant ki az ágak közül. Hamarosan megcsodálhattuk teljes rongypompájában, amint az asztalunk mellé lépett. Teste korához képest feltűnően robosztus volt, hosszú végtagjain csak úgy dagadtak a kar és combhajlító izmok. Béla barátom, akinek az agya erősebb, mint a bicepsze, halkan megjegyezte, hogy szerinte jobb lenne, ha átülnénk a terasz túlsó végébe, mert nem szívesen akaszkodna össze egy ilyen emberrel. Erre persze Barnabás gyorsan lehurrogta Bélát, hogy rajta ugyan egy százéves csöves nem fog ki, bármennyire is izmos az illető. Béla erre elhallgatott, és félelmét takargatva nézte az előttünk feltűnő jelenést. Ő nem volt fekete öves harcművész, mint Barnabás. Béla az evangélikus teológiára készült. Kérdően pislogott felém, hogy szóljak valamit az érdekében, azonban rám nem a hajléktalan külseje gyakorolt hatást. Rongyai ellenére volt a tartásában, a mozgásában egyfajta elegancia. Az öreg egész aurája valahogy sugárzott az életerőtől, mélybarna szemében mintha megállt volna az idő. Ruháihoz képest hófehér szakálla meglehetősen tiszta volt, bár a bokormászás nyomaként egy-egy levél fennakadt a dús szőrzetben. Ám ezek sem sokáig tanúskodhattak. Az öreg első dolga volt kiszedegetni eme potyautasokat és a fagylaltkelyhünkbe dobni. Míg mi a levéldarabokra pislogtunk zavart tekintettel, a „csöves” leült szembe velem a megmaradt szabad székre. Mély, határozott hangon szólalt meg:

— Szabad ez a hely, fiatalurak? — kérdését egy olyan vigyor kísérte, amitől Béla legszívesebben az asztal alá bújt volna, Barnabásnak pedig a feje enyhe rózsaszínből vérvörösre váltott. Hirtelenharagú barátom elvesztette a türelmét.

— Mégis mi a fenét képzelsz magadról, vén szivar?! Ki vagy te, hogy előbukkansz itt nekünk, mint valami troll és a rühes szakállad a desszertünkbe szórod?! Tűnj vissza az erdődbe és meg ne lássalak még egyszer, különben… — nem tudta végigmondani, mert Béla békítően a vállára tette a kezét, jelezve, hogy már eleget beszélt és átvette a szót.

— A barátom azt akarja mondani, hogy az úr oda ül, ahova neki tetszik és, hogy mindenkivel megesik, hogy izé… levelet dob valakinek a fagylaltjába… — Béla tekintete ekkor találkozott az enyémmel, s a szájam szélén bujkáló nevetés hírnökétől rögtön el is elhallgatott. Nem az a fajta volt, aki szívesen fecseg mások előtt. Béla mindig megválogatta a szavait. Társaimmal ellentétben engem roppantul szórakoztatott a szituáció. Kíváncsian vártam a hívatlan vendég válaszát. Látva reakciónkat, az öreg velőtrázó hahotában tört ki. Öklével az asztalt csapkodta, szakálla az asztallapot verte nagy nevettében. Lélegzet után kapkodva nyúlt Barnabás söréért és nagyot kortyolt belőle. Barátomnál ekkor végleg betelt a pohár. Székét felborítva pattant fel, és egy hosszú lépéssel könnyedén hidalta át a hajléktalantól elválasztó távolságot. Gallérjánál ragadta meg az öreget, pontosabban megragadta volna, ha az előbb fel nem kapja a maradék citromos sört és támadója arcába nem önti. Immár barátom arca, ruhája és nadrágja is komlólében úszott. Barnabás gyorsan elvégzett pár légző gyakorlatot, hogy haragját megfelelő mederbe terelje, száján süvítő főnként bukott ki a levegő. Hangredői kétségbeesetten tértek ki a hirtelen támadt orkán útjából, melynek célpontja az öregember volt.

— Takarodj innen! Szedd a lábad, amíg szépen mondom! Csak azért nem verlek meg, mert férfihoz nem méltó, megütni egy vénembert! — az öreg arcára visszatért a korábbi vigyor. Gúnyosan szólt vissza:

— Ugyan, fogalmatok sincs róla, mi méltó egy igazi férfihoz és mi nem! Úgy ültök itt, mint akiknek a világon semmi dolga, nagyokat ásítoztok, miközben megvitatjátok az aktuális pletykákat! Szülőfalumban a vénasszonyok is serényebbek voltak nálatok, fiúk!

Most már nekem kellett felvenni a megszólalás terheit. Először Barnabásra néztem, aki még mindig időzített bombaként, ökölbeszorított kezekkel meredt az öregre, majd Bélára pillantottam, aki legszívesebben elfutott volna. Tekintetem a hajléktalan űrszín szemeibe fúrtam, úgy szólaltam meg:

— Nem tudom kicsoda maga és azt sem, hogy mit akar. Nem ismerem magát, de az eddigiek alapján nem is akarom megismerni. Kérem, menjen el, biztosan akad jobb dolga is, mint mások nyugalmát zavarni. Azt akarja, hogy rendőrt hívjak? Mert esküszöm, megteszem, ha tovább zaklat minket! Mi tisztességes diákok vagyunk, akik a nyári szünidejüket szeretnék kellemesen eltölteni. Igenis férfiak vagyunk és ezt önnek nincs joga kétségbe vonni! — mire kimondtam már nekem is elegem volt az öregből. Mégis, milyen alapon vonhatja kétségbe bármelyikünk férfiasságát? Ő a „csöves”, nem mi! Megáll az ember esze! Azonban a vénség folytatta a kötekedést:

— Nem esszük olyan forrón a kását, fiatalurak. Nem is szándékozom magukat tovább zaklatni. De tudják, világ életemben kíváncsi ember voltam, mindig is érdekelt, hogy felebarátiam hogyan reagálnak bizonyos szituációkra. Mondanom sem kell, jót derültem magukon! Ám mielőtt elmegyek, kérem, engedjenek meg nekem egy egyszerű kérdést, amennyiben tudják a választ, visszavonom az imént tett gúnyos véleményemet és — arcára kisfiús mosoly ült ki — meztelenül végigrohanok az utcán, miközben azt kiabálom: „Jipjáé! Én vagyok a Mikulás! Hohohohó!”.

Barnabás arcán átsuhant a felvázolt jelenet képzete. Arcára kaján vigyor ült ki, karjait összefonva dőlt hátra az időközben visszafoglalt székén. Kárörvendő hangon mondta:

— Na, halljuk azt a kérdést! Mindjárt bebizonyítjuk neked, hogy vagyunk olyan férfiak, mint te, hétszűnyűkapanyányimonyók! Az iskolában mindhárman jeles tanulók vagyunk, kérdezd meg, amit akarsz, oszt uzsgyi, vár az utca! — Béla meg én rosszallóan néztünk Barnabásra, de végül egy engedő sóhajtással támogattuk az ötletet. Ha ez az ára egy nyugis-kártyás délutánnak, fusson csak az öreg, legalább kapunk valami kárpótlást a tönkretett fagylaltért. A hajléktalan arcán ravasz mosoly jelent meg:

— A kérdésem így hangzik: miért érdemes élnie egy férfinak? Mi az, ami mindig és minden körülmények között erőt ad neki, ami életcéljává válhat?

— Szerintem kezdhetsz vetkőzni, öreg — vigyorgott Barnabás. — Egy férfi életében a legfontosabb dolog a munka és a karrier. Ezek híján éhen halna mind saját maga, mind a családja. Az életnél pedig semmi sem fontosabb! — várakozóan nézett a „csövesre”, aki csupán egy gyors fejrázással értékelte barátom érvelését. Barnabás már tiltakozott volna, ha Béla nem jelzi neki próbálkozási szándékát.

— Isten. Isten a legfontosabb minden ember életében. Ő mindannyinkat új erővel lát el, ha szükségünk van rá, és folyamatosan a gondunkat viseli. A Benne való hit a legfontosabb — Béla hangjában már nyoma sem volt nyúlszívűségnek. Látva az öreg még mindig várakozó tekintetét, én is tettem egy próbát:

— A család a legfontosabb. Szerető, támogató háttér, meleg otthon nélkül egy férfi sem boldogulna az élet viharaiban. Családunk szeretetéből mindig erőt meríthetünk. A családjáért érdemes élnie egy valamirevaló férfinak! — azt hittem, végre kimondtam a helyes választ, de a hajléktalan ismét csak a fejét csóválta, majd felém fordult:

— Közel jársz ifjú barátom, nagyon közel, mégis a család csak egy apró állomás az igazi férfi életútjában — megköszörülte a torkát. — Természetesen egy férfinak rendelkeznie kell valamirevaló keresettel, hogy eltartsa szeretteit, ám ettől még nem él teljes életet. Jó keresztyénként — kérdően pillantott felénk — azt is bátran kijelenthetjük, hogy az Isten-hitnek minden ember életében első helyen kell állnia, hiszen ahogy az apostol is mondja: „Benne élünk, mozgunk és létezünk”. De én nem általánosságban az emberre, hanem a férfi nemre gondoltam. Amennyiben akadna egy szabad órácskájuk, amit egy ilyen szerencsétlen vén bolondra áldoznának és meghallgatnák a történetét, talán eszükbe jutna a helyes válasz, és talán én is futhatnék egy jót a naplementében! — ahogy az öreg szeretetteljesen mosolygott, valóban a jóságos Mikulást juttatta eszembe. Sötét szemei várakozóan csillogtak, tükrében egy életnyi bölcsesség sejlett felénk. Barátaim kérdően néztek rám. Tekintetükből sugárzott az „Álljunk tovább!”. És akkor meghoztam egész életem talán legmeghatározóbb döntését:

— Meghallgatjuk — hallottam a saját hangomat. — Annyit mesél, amennyit akar, nem fogunk közbe szólni, amennyiben a végén tartja a szavát és lefutja a körét — barátaim elkerekedett szeméből láttam, hogy nem erre a válaszra számítottak. Szólni azonban nem szóltak semmit. Néma mártírként tették a délután nyakát az általam felállított guillotine alá. Az öreg belekezdett történetébe:

— 1921. március 24-én, ifjabb Karl Gottfried néven láttam meg a napvilágot. A gólya egy sváb telepesek lakta Pilis-hegység béli porfészekbe, német nevén Weindorf-ba hozott…

***

„Ne feledd Karl, minden férfi csak egyetlenegyszer szerelmes igazán életében. A többi „szerelem” legfeljebb illúzió, mely az állati ösztönt igyekszik eltakarni. Karl, amikor majd megérzed te is ezt az egyetlen igaz érzést, őrizd meg, ne hagyd elveszni! Harcolj érte, mintha az életed múlna rajta, mert valóban egy élet a tét. A nőé, akit senki más nem fog úgy szeretni, ahogyan te szeretnéd. Az élet ritkán ismétel, fiam.”

Apám utolsó szavai végigkísérték egész kamaszkoromat. Akkor még nem értettem semmit ebből a látszólag isteni bölcsességből, bár elraktároztam a szívemben. Azóta számtalanszor elmélkedtem unalmas óráimban, keresve a választ apám szavaira, sikertelenül. Most már tudom, minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. A válasz ugyanis csak önmagától találhatott rám.

***

Alkonyati gyógynövénygyűjtő körutamról tartottam hazafelé. Csodálatos őszi este volt. A gyógynövénygyűjtés remek kereset volt diákéveim alatt. Még apám tanított meg a különféle gyógynövények felismerésére és hasznosítására. Gyerekkorom legszebb emlékei ezekhez az erdőjáró utakhoz kötődnek. Abban az időben már biztonsággal igazodtam el a természet patikájában, szülőfalum nem kis örömére. Akkoriban gyógyszerekhez nehezen juthatott a falusi ember, patikák csak a nagyobb településeken nyíltak, így szükség volt a füvesasszonyok munkájára is. Füvesasszony, igen, ez volt a gúnynevem az iskolában…

Szórakozottan tépkedtem a vérrehulló fecskefű sárga virágait, úgy baktattam hazafelé, amikor énekhangok ütötték meg a fülemet. Kíváncsian tekintettem az előttem elterülő tarka rét felé. A hangok egy magányos cseresznyefa alól jöttek, amely a rét szélén állt. Egy lány énekelt. Bár énekében nyoma sem volt a zenei tehetségnek, én akkor mégis úgy éreztem, hogy megnyílt az ég, és magának a Magasságosnak az angyalai énekelnek. A lány a fa tövében ült és könyvet olvasott. Nem mertem közelebb menni, nehogy megzavarjam szegény teremtést, de így is ki tudtam venni a délelőtti napsütésben szikrázó haját. A látványtól bénultan gyönyörködtem aranyszín hajfürtjeiben. Azt hittem, ilyen haja csak az angyaloknak lehet. Kábultan folytattam az utat. Ki lehet ez a lány? Eddig még sosem láttam. Később anyámtól megtudtam a választ. Új lelkész érkezett a faluba, az ő lánya volt.

***

Mint már említettem, az iskolában nem örvendett túl nagy népszerűségnek a „füvesasszony”. Minél többet dicsértek a felnőttek, a korombéliek annál jobban utáltak. Nap mint nap megaláztak az osztály előtt, úgy rémlett, sose fogynak ki a gonosz tréfákból. Ebből kifolyólag a lányok sem kedveltek igazán. Végül is ki akarna egy lúzer barátnője lenni? Azelőtt engem sem érdekelt különösebben a másik nem. Úgy gondoltam, majd az iskola után, amikor már menő orvos leszek, könnyen találok majd magamnak valakit. De azóta a gyógynövénykörút óta… már egészen másképpen gondolkodtam minderről. Minden kínálkozó lehetőséget megragadtam, hogy legalább egy pillantást vehessek a Tisztelendő úr lányára, persze csak akkor, amikor nem láthatott senki. Amikor a cseresznyefához ment, mert nagyon szeretett ott olvasni, én a bokrok közül leskelődve megszámláltam minden egyes hajszálát, csodálatos volt látni, ahogy szőke fürtjeit ringatja a szél. Uram bocsáss, még a templomban is őt bámultam, felőlem szólhatott bármiről a prédikáció. Titkos hódolat volt ez, álmodozó vágyakozás, melynek tárgya akkor még elérhetetlenül távolinak tűnt. De ahogy mondani szokták, minden titok kitudódik egyszer, s az enyém se volt ez alól kivétel.

Éppen a templomból tartottam hazafelé, amikor Friedrich, aki a legbuzgóbban igyekezett megkeseríteni az életem, elállta az utamat. Gúnyos vigyorra húzta békaszáját, miközben az ingemnél fogva egy mellékutcába ráncigált. Csak a felnőttektől távol mert bántani.

— Mi van, füvesasszony? Beleestél a lelkész lányába? — kuncogta. — Illetek egymáshoz, Júlia még akkor sem kellene nekem, ha ő lenne az egyetlen nő a faluban. Bűn ronda — felröhögött. — Olyan a feje, mint valami erdei manónak, s a teste sem különb. A csöcseivel padlót lehetne seperni! — jól hátba vert lapátkezeivel. — Azért Rómeó, — akkor hívtak első ízben így — nehogy azt hidd, hogy nem örülök nektek! Sok boldogságot! — röhögött fel ismét, majd faképnél hagyott. Júlia, igen így hívták a lányt. A sok gorombaság között, Friedrichnek abban igaza volt, hogy Júlia nem a megszokott hétköznapi értelemben volt szép. Valóban nem volt táncosnő alakja, sem szoborszerű arcocskája. De nem is volt rá szükség. Okos szellemének kisugárzása, csilingelő nevetése, égszínkék pillantása olyan kellemes, olyan szívet hasogatóan gyönyörű volt, amilyet csak álmaikban láthatnak más férfiak. Csak tudni kellett észrevenni. A hajára meg igazán nem tehetett senki megjegyzést, azt még az angyalok is irigyelhették. Friedrich nyelve persze gyorsan eljárt és hamar elterjedt a falusi pletyka a nagy „Rómeóról és Júliáról”, akik legszívesebben a föld alá bújtak volna szégyenükben. Persze, szegény Júlia nem értett semmit az egészből. Sokat sírt miattam és én nem vigasztalhattam meg. Bágyadt szemekkel néztem, ahogyan gyémánt könnyei az anyaföldre hullnak. Kár volt minden cseppjéért.

***

Félreverték a harangot. Éktelen kiabálás töltötte be Weindorf utcácskáit. A legények alkotta önkéntes tűzoltóbrigád fejvesztve rohant az égő lelkészlak felé. A lángok éles fénye nappali világosságot kölcsönzött az uralkodó éjszakának. Az egész falu a parókia körül tolongott. Amint megláttam az égő paplakot, kétségbeesetten rohantam én is a fiúk után. Júlia veszélyben van, meg kell mentenem! A hőség szinte tapintható volt, ahogyan a tűz egyre nagyobb teret hódított magának a kistemplom felé. Friedrich, aki a tűzoltócsapat vezetője volt, hirtelen berontott a lángok közé. A szívem talán még sosem vert olyan hevesen, mint ott, azon a szörnyű éjszakán. Végül újra felbukkant osztálytársam barbár alakja, karjaiban az én szeretett Júliámmal. A szívemről mintha egy kő szakadt volna le. Megkönnyebbültem, mert szerelmem életben volt, ugyanakkor gyűlöltem a megmentőjét, nem csak a személye miatt, hanem azért is, mert nem én lehettem az. A lány miután magához tért, nem győzött hálálkodni Friedrichnek a nagy hőstettért, a tetejébe kijelentette, hogy ha eljön az ideje, akkor olyan férfihoz fog feleségül menni, aki legalább olyan bátor, mint Friedrich. Friedrich, bár a lány hidegen hagyta, dagadó büszkeséggel fogadta az öreg lelkész szűnni nem akaró hálálkodását. A Tisztelendő úr azóta rendszeresen tett a prédikációiban valamely utalást arra a „névtelen” hősre, aki a mi kis falunkban él.

Mondanom sem kell, fortyogtam a dühtől. Magam voltam a megtestesült féltékenység, ráadásul semmi jogom nem volt rá, ugyanis pár rövid szónál még sosem beszéltem többet Júliával. Mégis, a lelkem ezer sebből vérzett, szerelmes szívemben mintha tőrt forgattak volna meg. Ott, a lángok előtt megfogadtam, hogy én leszek az a hős, aki majd elveszi Júliát.

***

Az egész falu felbolydult a hírre, hogy Hitler lerohanta Lengyelországot. A II. Világháború elkezdődött. A sváb lakosokon hazafias láz lett úrrá. Német fiatalok ezrei hajóztak fel a Dunán, hogy csatlakozzanak a „dicsőséges” hadjárathoz. Civil ruhás toborzótisztek járták a németajkú falvakat és városokat. Szónokoltak hazaszeretetről, nagyságról, dicsőségről és igen, hősiességről. Eljött az alkalom! Végre hőssé válhatok! Hiába zokogott anyám, hiába marasztaltak a reumás vénasszonyok, felszálltam az első Bécsbe tartó gőzhajóra, és onnan már meg sem álltam Münchenig. Amikor a vonat kabinjában ültem, s konokul zakatoltam laktanyám felé, még mindig nem éreztem félelmet leendő katonaéletem miatt. Lelkemet csordultig töltötte a szerelem emésztő tüze, tölthette, hiszen még Júliától is kaptam egy búcsúcsókot távozásomkor. Igaz, akkor a faluban minden nő minden hadba vonuló férfi arcára búcsúcsókot lehelt, de Júlia akkor is megcsókolt, és ez hatalmas erőt adott.

Júlia egyre szebb lett, ahogy múltak az évek. Bár még mindig nem volt szoros a kapcsolatunk, de néha alkalmam nyílt megmutatni neki egy-egy gyógynövényt a mezőn, s néha ő is mesélt nekem az éppen aktuális olvasmányairól. Csodálatosan tudott mesélni. Apja könyvtárnyi könyvének köszönhetően rengeteget olvasott és mindig szert tett az irodalomból valami új ismeretre. Bár egy évvel fiatalabb volt nálam, Júliánál eszesebb nőt nem ismertem az egész faluban, sőt, meggyőződésem volt, hogy az egész világon nincs még egy olyan művelt lány, mint ő. Egyszer alkalmam nyílt táncolni vele a farsangi bálon. Haját királynőként viselte, arany fürtjeit koronaként tűzte fel. Akkor tettem azt a figyelemreméltó felfedezést, hogy Júliának a bőre is olyan, mint az angyaloké. Ugyan nem úgy volt szép, mint a modelleknek a plakátokon, de tapintása felért a legfinomabb selyemével, amit császár valaha megtapinthatott. Bár Júlia szemüveget viselt, szemei tündöklő zafírként ragyogtak és valahányszor ránéztem, elfogott a pír. Quasimodónak éreztem magam mellette. Az az este volt életem legcsodálatosabb élménye. Táncolni a lánnyal, akit szeretek, fogni a kezét, érezni az illatát, maga volt a földre szállt mennyország. A hiedelem, miszerint túlvilági éltünk ennél nagyszerűbb lehet, csak Isten találékonyságát hirdeti.

Aztán elkezdődött a kiképzés. Sosem voltam valami sportos fiú, ám abban a kiképzőtáborban töltött néhány hétben, úgy éreztem, én vagyok a megtestesült erő. Bevallom, az első napokban nem volt könnyű több száz fekvőtámaszt lenyomni és több tucat kilométert lefutni, de a tény, hogy az izmos férfiak jobban tetszenek a lányoknak és ezzel növelhetem az esélyemet Júliánál, újra és újra felfrissítette fáradt izmaimat. A tábor utolsó hetében már a kiképzőtisztek javasolták, hogy vegyek vissza egy kicsit a tempóból, mert idő előtt ki fogok dőlni és akkor nem szolgálhatom a hazámat. Erre némileg visszafogtam magam, ezzel együtt még mindig magasan társaim felett teljesítettem. A kadétok között már senki sem hívott füvesasszonynak. Én lettem az „acélember”.

***

Szürke, eseménytelen nap volt az őrjáratunknál. A helyben összetákolt táborban kies tábortűz égett, fénye meg-megvilágította a tábor falát alkotó harckocsikat. Hátamat egy Tigrisnek vetve heverésztem és szalonnát sütöttem. Az égről csillagmiriádok kacsingattak felém, mezei tücskök éneke itatta át a füstös levegőt. Mit csinálhat most Júlia? Hogy megy a sora? Jól van? Sikerült bejutnia az egyetemre? Felsóhajtottam. Szolgálatom minden órájában Júliára gondoltam. Ha nem játszódtak le eme kérdések egy nap ezredszer is az agyamban, akkor egyszer sem. Szabad perceimben szerelmeslevelek egész armadáját írtam Júliához, és valahányszor egy postaállomásra értünk, feladtam egy-egy levelet a weindorfi parókia címére.

Félelmetes, hogy mit hoz ki a szerelem az emberből! Katonaéveim alatt elsajátítottam több tucat verselési formát! Igaz, az elején elég esetlenek voltak azok a jambusok és spondeusok, a metaforák sem mentek még igazán, de minden egyes szerelmes verssel egyre jobb és jobb lettem, már önmagamra is kezdtem költőként tekinteni. Ezeket a verseket szintén a sereg postájával küldtem el. Minden levél után, hetekig forgolódtam a hálózsákomban, hogy vajon megkapta-e az én Júliám, és hogy hogyan reagál rá. Válaszban nem reménykedtem, mert az egységünk folyamatos mozgásban volt, de reméltem, hogy érzelmes szonettjeim, zengő dalaim utat találnak Szerelmem szívéhez. Biztos voltam benne, hogy egy ennyire romantikus udvarlásnak, mint az enyém, nem fog tudni ellenállni.

Bár mérföldekre tőlünk tombolt a háború, én mégis úgy tudtam aludni, mint a tej. Felidéztem magamban a cseresznyefa alatt olvasó Júliát, majd azt a bizonyos táncot a farsangi bálon. A lány éneke lassan összemosódott a keringő dallamával, jobb volt minden altatónál.

***

Újabb nap telt el a fronton. A franciák elkeseredetten védték országuk szívét, Párizst. A váltakozó sikerű rohamban százával estek el bajtársaim. Halálhörgésük még most is a fejemben él. Volt, aki feleségét szólongatta élete utolsó perceiben, más a háború alatt született gyermekét szerette volna látni, szinte minden katona haláltusája a szeretetről szólt. Ezért mentek ők csatába, az embergyilkos zászlók alá. Családjukért küzdöttek, gyermekeik jövőjéért. Valahányszor a halál arcába néztem, ajkamon Júlia nevével harcoltam, szerelmemen nem foghatott golyó.

Sokszor kellett ölnöm, így sok ellenfelem haláltusájának lehettem tanúja. Ugyanazokkal a szavakkal búcsúztak el az élettől, mint a bajtársaim. Feleség, gyermek, család. Az ő jövőjük, az ő boldogulásuk. Mindent ezért áldoztak fel. Ellenfél, bajtárs egyforma szavakkal búcsúzott. Akkor mi volt a különbség köztünk? Mire volt a nagy ellenségeskedés? Mire volt jó a háború? Ezek a férfiak is haza akartak térni. Hőssé akartak válni. Most már egyikük sem térhet haza, nem veheti el hátrahagyott menyasszonyát, nem simogathatja meg kisbabája fejét. Parancsra öltek és parancsra haltak meg, nem tudtam őket gyűlölni ezért.

A háborúban vagy elveszítesz minden emberséget vagy hőssé válsz. Én azon a napon hőssé váltam. Százhúsz embert tűztem puskavégre, számoltam. Mindezt egyetlen csata alatt. De nem ezért váltam hőssé. Amikor visszatértünk a táborhelyre, bajtársaim heves ünneplését kellett elszenvednem. Nálunk a seregben volt egy régi szokás. A katonáknak nem sok szórakozási lehetőség jutott a háborúban, de egyszer-egyszer sikerült beszerezni egy-egy kacér női aktot. A szokás értelmében eme kincseket mindig az előző csata hősére bízták rá. Aznap én kerültem sorra. Ránéztem a meztelen testekre és bevallom, elfogott az undor. Hiába voltak a képeken szebbnél szebb modellek, nem hoztak jobban izgalomba, mint az égen a csillagok. Minden egyes csillagból Júlia zafírszeme nézett vissza rám.

Az aktokat gyorsan vissza is adtam az egyik seregbéli barátomnak. Amaz értetlenül ráncolta a homlokát. Elmagyaráztam neki, hogy engem vár otthon egy lány és én szeretnék testben is, lélekben is hű maradni hozzá. Barátom szórakozottan csóválta a fejét miközben átvette a képeket. Mosolyogva megjegyezte, hogy én vagyok a sereg „Rómeója”. Valóban az voltam. Ekkor váltam hőssé.

***

Mindennek vége! Sosem jutok haza az én szeretett Júliámhoz! Átfagyott testtel, korgó gyomorral és sajgó izmokkal botladoztam a sztálingrádi harcmezőn. Az orosz tél kegyetlenül elbánt a Német Birodalom hadseregével. Biztos voltam benne, hogy odahaza is elveszítettük a háborút.

Az utolsó pillanatban öltöttem magamra egy „vörös” katona egyenruháját, nem sokon múlott, hogy a szovjet csapatok engem is péppé nem lőttek, ahogy azt sok bajtársammal tették. Azokat, akik életben maradtak elfogták, sorsuk felől nem voltak kétségeim. Nem élhették meg a reggelt sem. Én erősen reméltem, hogy meg fogom élni. Gondolataim, mint mindig, ekkor is Júlia körül forogtak. Elveszítettük a háborút, ez tagadhatatlan, ám én mégis hőssé váltam. Megtapogattam a kitüntetésemet a zsebemben. Igen, biztosan büszke lesz rám. A leveleimet olvasnia kellett, biztosan értékelte a verseimet is. Végül is azóta elvégezhette a bölcsészszakot is az egyetemen. Drága Júliám, csak jussak haza hozzád élve! Szerzek valami keresetet, elveszlek feleségül, aztán boldogan élünk amíg…

Nem hittem benne, hogy két ember igaz szerelmének véget vethet a halál. Nem. A szerelem örökké él, itt is és a túlvilágon is. Ez volt az én hitvallásom. Hittem, hogy ezért az örök szerelemért megéri leküzdeni a nehézségeket, szembeszállni legiszonyúbb félelmeinkkel és megéri hűségesnek lenni a testben is.

Nem egy bordélyház mellett haladtunk el háborús utazásaink során. Társaim többsége ilyenkor elment könnyíteni magán, azonban én sosem adtam a fejem efféle szórakozásra. Nem impotencia vagy homoszexualitás miatt, mint azt akkor sokan gondolhatták. Boldogan áldoztam fel e földi élvezeteket az igaz szerelem dicső oltárán.

Valaki hirtelen rám kiabált. Egy ökölcsapást éreztem a tarkómon. Forgott velem a világ, majd elnyelt a sötétség.

***

Nem könnyű az élet a gulágon. Hajnalban kelsz, éjféltájt fekszel, napi húsz órát robotolsz… a semmiért. Én mégis szerencsésnek tartottam magam sorsomért. A katona, aki rám talált, nem vitt aznap vérpadra. Szükség volt erős férfiakra a gulágon, és én éppen megütöttem a mércét. Életben maradtam, s tovább élhettem Júliámért.

A sokévi kényszermunka a legtöbb emberből kiszívja az életerőt. Ugyan e galád szúnyog engem is csípett, de a szerelem védőszárnyai alatt, testemben nem tehetett kárt. Júlia volt reggelem, Júlia volt delem és ő volt az éjszakám is. Nem létezett más, csak ő meg én, vágyálmai egy közös jövőnek. Számtalan ilyen ábránd lett a gulág gyümölcse. Elképzeltem, ahogy megkérem a kezét. Drága étterem vagy romantikus alkonyi séta? Variációk százai száguldottak át az agyamon, miközben fejszémmel döngettem a fenyőfák törzsét. Esküvő? Pazar sátor, százfős vendégsereg vagy egyszerű családias pohárköszöntő? Bármire is vágyhatott Júlia, én készséggel beleegyeztem volna.

Sosem értettem azokat a párokat, akik képesek voltak összeveszni a saját esküvőjükön. Ezen férfiak öröméhez elég kellett volna legyen az a csodálatos tény, hogy szerelmük az ő kedvükért öltötte fel aznap a fehér ruhát. Hogy imádottjuk szíve végre egyedül az övék. Ennél nagyobb örömet el sem tudtam képzelni. És ez csupán egy álom kezdete…

Viccek tömkelege szól arról, hogy miért hord a vőlegény fekete öltönyt esküvője napján… Bevallom, máig nem értem ezek humorát. A favágás monotonitásában alkottam is egy filozófiát erről. Elgondolásom szerint a házasságkötés alkalmával a férfi és a nő testben, s ami ennél sokkal fontosabb, lélekben is eggyé válik. A Biblia is arról ír, hogy ezután ők már nem két test, hanem egy, egymás szerves részei. Ahogy a karomnak se mondhatom, ha lever egy poharat, hogy „Béna vagy, nem kellesz!”, úgy a feleségemet sem hibáztathatom hasonló dolgokért. Persze, azokat a bolondokat, akik rendszeresen összevesznek saját magukkal, fel lehet menteni. Az emberek többsége, azonban nem bolond, így kötelességük házastársukra, mint önmaguk másik felére tekinteni. Ha az isteni parancs szerint, úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat, akkor mi a helyzet hitvestársunkkal? Ő kell jelentse számunkra az éltető oxigént, minden szívdobbanást, magát a világot. Talán most sokak fejében feltűnik a felesége előtt csúszó-mászó papucsférj szánalmas képe, ám ez hibás gondolkodás. Nem leszünk kevésbé férfiak, ha szerelemből leszünk társunk „rabszolgái”. Amíg ő kegyes „úrnőnk”, addig ez az iga édes, ez a teher könnyű, ahogy Jézus mondta a szeretet terhéről.

Dicső szerelem! Életet adsz és megszégyeníted a halált! Evangéliumod a hír, hogy az ember nincs egyedül a világban. Van segítőtársa, kiegészítő fele, akire mindig számíthat, aki sosem ítéli el, aki mellett otthonra lelhet. Társa által részt vehet a Teremtő munkájában, átevezhet vele az élet vad vízén, s lesz, aki majd várja az örökkévalóságban, megédesítve még a halált is. Erre vágytam én, ilyen szerelemre. Tudtam, hogy mellettem Júlia lenne a világon a legboldogabb asszony, persze csak Mária után… Erre kész voltam megesküdni.

Még volt pár ezer fejszecsapás, még hallatszott pár száz „Dől a fa!”, s megjött a várva várt szabadító levél. Szerelmes szívem reménycsillaga.

***

Mint később megtudtam, édesanyám minden követ megmozgatott, hogy előkerítse kicsiny fiacskáját. Hozzáment egy orosz katonatiszthez és új kapcsolatai révén sikerült engem Szibériából hazahoznia. Hát nem csodálatos az anyai önfeláldozás? Amikor megpillantottam a Nyugati pályaudvar otthonos peronjait, s rajta integető anyámat, búcsúzásunk óta először eredtek el a könnyeim. De ezek már az öröm könnyei voltak.

Aznap sokat beszélgettünk anyámmal. Megosztottuk egymással a háború eseményeit. Én beszámoltam a katonaélet viszontagságairól, míg ő elmesélte, hogyan hurcolták el Weindorf németajkú polgárainak többségét a szovjetek. Sajnáltam a szerencsétleneket, hiszen valamennyit ismertem gyerekkorom óta, mégis örült a szívem, hogy Júlia magyar volt.

Sokáig halogattam a kérdést, hiszen alig volt esélyem pozitív válaszra, de azért csak megkérdeztem, mi történt Júliával? Anyám látta a reménykedő várakozást a szememben, előle semmi sem maradhatott elrejtve, ha érzelmekről volt szó. Olyan lágyan, olyan kedvesen mondta el, hogy Júlia még az elutazásom követő nyáron hozzáment Friedrichhez egy törvénytelen gyerek miatt, hogy nem tudtam haragudni érte. Azóta három gyerekes édesanya. Megadta a címét is, javasolta, hogy látogassam meg.

Mialatt Pest bérházak nyújtotta árnyékában jártam, elmerengtem Júlia életén. Idő előtt veszítette el az ártatlanságát. Az ilyen lányok senkinek sem kellenek, főleg, ha anyák is egyben, így ha nem akartak vénlányok maradni, nem volt választásuk. Azért, hogy családja ne maradjon szégyenben, Júliának is hozzá kellett mennie erőszaktevőjéhez. Mert csakis erről lehetett szó. Friedrich előttem gúnyolta ki Júliát. Aznap bántam meg először, hogy beálltam a seregbe. Ha ott lettem volna, még így is örömmel vettem volna feleségül Júliát, vállalva az esküvővel járó rosszízű pletykákat is. Engem nem érdekelt, hogy szűz-e, anya-e, szép-e, vagy csúnya-e. Ő akkor is Júlia maradt és velem boldog lehetett volna…

Megérkeztem. Ott állt előttem a ház, amiről anyám beszélt. Mielőtt a kapucsengőhöz érhettem volna, kinyílt az ajtó. Gyorsan behúzódtam az utcasarok rejtekébe. Egy gyönyörű nő lépett ki az ajtón kacagó gyerekek táraságában. Arcán az anyák gondoskodó mosolyával terelte össze magzatjait, esti sétára készültek. Aztán egy jóvágású férfit pillantottam meg. Öltönyt viselt és elegáns sétapálcát. Balját nyújtotta Júliának, amit felesége asszonyi örömmel fogadott el. Arcán nyoma sem volt gyűlöletnek, közönyösségnek vagy beletörődésnek. Friedrich mellett láthatóan boldog volt és ezt személyes gyűlöletem sem volt képes megváltoztatni.

***

Az estét a Dunaparton töltöttem. Kezemben kitüntetésemmel, elmerengtem szerelmes éveimen.

Szerelmeslevelek, versek, álmok, ezernyi küzdelem… a semmiért. De vajon tényleg a semmiért-e? Nem, nem engedhettem meg magamnak efféle gondolatokat, hiszen szerelmem igaz voltát tagadtam volna meg. Mi volt a célja a szenvedélynek? Mi éltette harcomat? A vágy, hogy Júlia boldog legyen. Visszavonhatatlanul, örökké boldog. Bár nélkülem, de elérte ezt a boldogságot, álmom beteljesült.

És akkor ott, a kavargó Duna partján, kezdet és vég folyóján, szívem békére lelt. A diadal mámorától részegen kiáltottam az éjszakába:

— A Szerelmem boldog, örökké boldog! Szeretlek Júliám! Élj boldogan nélkülem! — olyan messzire hajítottam a gyászos kitüntetést, amilyen messzire csak tudtam. Láttam, ahogy elnyelik a telhetetlen habok.

Azon az estén a szívem süllyedt el, nem adhattam oda soha többé senkinek.

***

Karl Gottfried története a végéhez ért. Emlékek csermelye bukott ki a férfi időtlen szeméből. Érzelmektől elcsukló hangon zárta le elbeszélését:

— Apámnak igaza volt, de nem mindenben. Minden férfi csak egyetlenegyszer szerelmes igazán életében. Hálát adhatok az isteni kegyelemnek, hogy én is megtapasztalhattam ezt a csodálatos érzést, mert bizony kevesek kiváltsága ez. Abban is igaza lehetett, hogy egy nő életében csak egyszer adatik meg egy olyan férfi, aki képes őt ily módon szeretni. Ugyanakkor apám ezen a ponton tévedett. Hiszen egy nő is szerethet feltétel nélkül, teljes odaadással egy férfit. Ha mást nem is, szeretheti a vért, mely gyermekeivel az idő végezetéig összeköti. Nem erőszakolhatjuk rá magunkat valakire csak azért, mert tudjuk, hogy csak mi szerethetjük hercegként fehér lovon. Lehet, hogy imádottunk királylány szeretne lenni egy parasztfiú életében. Minden ember saját életének a kovácsa, tiszteletben kell ezt tartanunk. Ha igazán szeretjük, el tudjuk őt engedni, ahogyan én is elengedtem Júliát, de szerelmünk emlékét örökké a szívünkbe kell zárnunk… az élet ritkán ismétel, fiúk.

Gyászos csend telepedett a Részeg Jegesmedvére. Barátaimmal könnyes szemmel ültünk, újra és újra életet adva az öreg múltjának. Végül Barnabás szólal meg először:

— És… soha nem is lett szerelmes… úgy értem, soha nem volt más nő az életében ezután? — nyögte ki Barnabás, még mindig küszködve fel-feltörő érzelmeivel. Karl egy üdvözült mosolyával válaszolt:

— Nem. Minden nőben Júliát láttam, ugyanakkor senkiben sem láttam meg őt — ravaszul ránk kacsintott. — Tudjátok már, mi lehet a legszebb dolog egy férfi életében?

— Hűség a sírig… — kezdte Barnabás.

— …és azon túl is… — tette hozzá Béla.

— …változatlan szerelemmel — fejeztem be én.

— Egyetlen nőért! — javított ki minket Karl. — Ez tesz valakit igazi férfivá. Ez a feltétel nélküli szeretet tesz minket valódi hősökké. A hűség, a szerelem és az élet bajnokaivá — felsóhajtott. — Köszönöm fiúk, hogy megoszthattam veletek életem poros lapjait — arcára kisfiús vigyor ült ki. — Van egy futásom.

Némán figyeltük, ahogy leveti ruháit és herkulesi alakja eltűnik a naplementében. Aznap kaptunk egy fáklyát, amit meg kell őriznünk.

***

A nap eseményeitől kábultan érkeztem haza. Ismertem Júliát. Magyar irodalmat és történelmet tanított általános iskolában. Életerős, vidám öregasszony volt, szinte semmivel sem lehetett kihozni a sodrából. Mégis, amikor a tananyag a II. Világháborúhoz ért, eleredtek a könnyei, és mindig a bocsánatunkat kérte, amiért ennyire érzékenyen érinti a téma. Azt mondta, egy számára nagyon fontos valakit vesztett el a háborúban. Hogyan is mondhattam volna meg Karlnak, hogy Friedrich elesett az ’56-os forradalomban? Hogy annyi év után, végre beteljesülhetett volna szerelme? Nem volt erőm elmondani neki.