Mama pici fia

Nincs állásom! Kirúgtak! Most mihez kezdjek? Hogy pusztulna bele a gőgbe az a disznó Ganz! Lógó orral baktattam hazafelé, s nagyot haraptam a fájdalomdíjamból, egy jókora rúd szamos marcipánból. Miért kellett azt mondanom a főnöknek, hogy kapja be? Talán meggondolta volna magát… De így! Hogy mondom el a mamának?

Halálraítéltként kullogtam fel a bérház lépcsőin, s nyitottam be a több mint két évtizede ismerős lakásba. Otthon, édes otthon! A mama süteményt sütött!

— Mama, megjöttem! — kezdtem a szokásos mantrát.

— Ernikém! Már annyira izgultam! — anyám hosszan átölelt és két cuppanós puszit nyomott az arcomra. — Milyen volt a napod?

— Hát… Nem valami jó…

— Nem-e? Gyere kisfiam, beszéljük meg mi bánt! Almás pitét sütöttem, most lett kész. Megkóstolod?

— Hogyan hagyhatnám ki a te világhírű almás pitédet? — kicsit felvidultam. Hogyan kételkedhettem egy pillanatig is a mama elfogadásában? Ő a világ legjobb mamája!

Gondosan kikeféltem a cipőmet és behelyeztem a cipős szekrénybe. A kabát szintén lekefélve az előszobaszekrényben foglalta el a szokott helyét. Belebújtam a papucsomba, s kényelembe helyezkedtem a kanapén.

— Erni, kakaót is kérsz? — hallottam a konyhából anyám gondoskodó hangját.

— Kérek szépen, mama — feleltem, s gondjaimat mintha elfújták volna. Lesz, ami lesz, mint mindig.

— Tessék, kicsim — ült le mellém anyu a kanapéra. — Mond el, drágám, mi nyomja a szíved?

— Kirúgtak — kezdtem, s elmeséltem a teljes történetet, kezdve a kávé kiömlésével, egészen a merész távozásig.

— Jól meg mondtad neki, kicsim! Büszke vagyok rád!

— De mama, nincs állásom! Mihez kezdek most?

— Először pihend ki magad! Mindjárt felhívok valakit! — indult a telefon felé.

Végigdőltem a kanapén. Ilyen az én mamám! Ennyire szeret! Jó, hogy apám korai halála után mi megmaradtunk egymásnak. Olyan kegyetlen a világ, s a mamánál minden bajra van orvosság.

— Erni, alszol már? — tette le a telefonkagylót. — Felhívtam Teri nénit, s azt mondta szól a férjénél az érdekedben. Tudod, Pisti bácsi a BKV-nál dolgozik magas pozícióban. Ripsz-ropsz szerzünk neked állást!

Immár békével és süteménnyel telve hunytam álomra a szemem. A világ talán egyetlen tündére az én anyukám! Varázsütésre szerezett nekem állást! Hihetetlen! Hihetat… ha… lan…

***

— Uram, kérem szépen a menetjegyét! — fordultam egy öltönyös, hazafelé tartó aktatáskás férfi felé. A férfi másik kezében egy nagydarab plüsskutya volt, amit most szenvedő arccal szorított a hónaljához, míg előhalászta bérletét. — Tessék — mondta kelletlenül és tovasietett. Vágyakozva néztem utána.

Az órámra pillantottam. Jesszus, már négy óra! Fél órája lejárt a munkaidőm! Mi a manót keresek még itt? Elkések uzsonnáról!

Sietve raktam el az ellenőri szalagot, s indultam el hazafelé, ám lábam csak nem akart sietni. Első ízben egy mozifilm reklámnál ragadtam le, melyen egy szerelmespár csókolódzott szenvedélyesen. Másodszor egy színdarab plakátja állított meg, amiről rögtön eszembe jutottak életem szerelmi kudarcai. Harmadszor pedig… harmadszorra leültem egy padra, mert meg kellett törölnöm a szemüvegem, annyira bepárásodott.

***

— Mama, megjöttem. — nyitottam be a lakásba, ám hangomra csak a falak feleltek. — Mama? — léptem a szobába, s bosszúsan állapítottam meg, hogy nem vettem le a cipőmet.

Rossz érzés kerített hatalmába, ahogy a konyha felé közeledtem, odabent ugyanis égett a villany. A helységbe érve iszonytató látvány fogadott. Anyám a padlón hevert vérbe fagyva, mellkasából kiállt a konyhakés. Szeme kifordult, s a tündéri arc oly ocsmány grimaszba torzult, melyet csak a legrémesebb horrorfilmekben látni.

Percekig álltam ott mozdulatlanul, s néztem a szörnyet, mikor mozgást hallottam az előszobaszekrény felől. Gondolkodás nélkül a nappaliba mentem, s felkattintottam a villanyt. Az áruló bútor felé véletlenül se néztem. A mozgás elhalt, a csend cselekvésre sarkallt. Visszasiettem a konyhába és akár a lovag a hüvelyéből, kirántottam anyám szívéből a konyhakést. Forgó szemmel tértem vissza a nappaliba, ahol szembetaláltam magam a meglepett gyilkossal. Annyiszor szúrtam bele a kést, ahányszor csak tudtam, életem minden fájdalmát beleadtam a döfésekbe. A rabló ruhája tocsogott a vértől, s a nyaki ütőeréből spriccelő vörös folyadék beterítette az elnyűtt otthon falait. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a rabló az örök vadászmezőkre távozott, megskalpoltam, s a győzelmi trófeát az övemre akasztottam… ahogy az indiánfilmekben láttam. Büszke mellkassal néztem végig a véráztatta lakáson. Felsóhajtottam. Ideje elköltözni.