Pletykálkodók

— Igazán mondom neked Erzsi, az a Ganz hatalmas gazember! — fordultam ismét barátnőm felé. — Így elbánni szegény Ernővel… Ráadásul egy kávé miatt! Röhej! Mi mindenre nem képesek az emberek manapság!

— Igen, láttam, ahogy eltorzul a főnök arca, amikor ráömlött az öltönyére a kávé! Akár egy varacskos disznó!

— Remek hasonlat, drágám! És még ő kifogásolta Ernő külsejét, amikor neki is szép szalonnái vannak! — együtt nevettünk. Lelki szemeim előtt feltűnt a sunyiban süteményt tömő Ganz úr képe, s ettől még jobban felvidultam.

— Azért meg kell hagyni, Editkém, Ernőnek is voltak… jó pillanatai — folytatta Erzsi. — Például élesen él előttem a nap, mikor először munkába jött…

— Várj egy picit, drágám… Zsuzsi, hányszor mondjam még neked, hogy nem szabad semmit a szájadba venni! — szóltam rá kétéves kislányomra, aki a játszótér homokozójában játszott. — Itt a kislapátod és a vödröd, építs valami szépet anyunak!

Zsuzsi ártatlan angyalarccal pislogott felém, majd félénken elvette a játékot, s munkához látott. Visszafordultam barátnémhoz.

— Hol is tartottunk? Ja, megvan. Ernő első napjáról kezdtél az imént beszélni…

— Képzeld el, majd egy órát késett! Látszott, hogy futott, mert az inge teljesen átázott, s úgy fújtatott, akár egy víziló! De ez még nem minden! Éva azt mesélte, hogy első dolga volt betömni magába öt óriástúrórudit! Ötöt! És ez még nem minden! Ebédszünetben Ernő befalt két egész pizzát, s egy kétliteres kólával öblítette le!

— Szörnyű! Hát nem sajnálja a szervezetét? Köztudomás, hogy a kóla szétmarja a fogakat és rákot okozhat! Egyszer én is láttam, amint három zacskó haribo-t magába töm! Én mondom, borzasztó, hogy milyenek az emberek!

— Ana, megkósztolod a epjesz szütimet? — nyávogott közbe hirtelen Zsuzsi.

— Drágám, ne szakítsd félbe anyát, nem illik, hallod? Biztosan nagyon finomat sütöttél, mindjárt megkóstolom!

— De ana, nem bíjom ki, leettem a epjet a tetejéjől! — makacskodott a kislány.

— Nem hallottad mit mondtam? Eredj, játssz még egy kicsit, mindjárt megkóstolom!

— Ezek a gyerekek… Mindig a torkosságon jár az eszük! Ernő is biztosan azért él ilyen egészségtelen módon, mert nem nevelték meg rendesen a szülei!

— Igen, a jó nevelés valóban fontos, én például nem engedem a nagyszülőknek, hogy édességet hozzanak a gyerekeimnek. Rontja a fogakat és hizlal. A férjemmel is mindig összeveszem emiatt, mert ő is állandóan nassol. Szenvedélybeteg.

— A szenvedélybetegség valóban káros. Nézd azt a hajléktalant, ott a padon! Nem dolgozik, csak iszik és alszik, én mondom Erzsi, undorító! Nem is értem miért engedik az ilyet a közterület felügyeletnél!

— Bizony, le kellene csukatni mindet, mint az előző rendszerben! Közveszélyes munkakerülők! Igen, ebben a törvényben volt azért valami!

— Naná, hogy volt… Bár ott is sok volt a képmutató! Úgy ám! Én azt…

— Ana… Nem ka…

— Mi az már megint, drágám? Úristen!

A kislány feje már egészen belilult az oxigénhiánytól, kis szemei kidülledtek, arcára kiült az ijedség. Lélekszakadva rohantam felé, Istent átkozva figyelmetlenségemért.

— Köpd ki drágám, köpd ki! — térdeltem magzatom előtt könnyes szemmel, de a kicsi nem volt képes még köpni sem. Csak öklendezett és öklendezett, hiába. Megakadhatott a torkán.

— Istenem, mit csináljak, mit csináljak? Erzsi mondj már valamit! Megfullad! Hívj mentőt! — barátnőm szintén rémült és tanácstalan volt, bár a mobilja már a keze ügyébe került és tárcsázta a száznégyet.

— Itt mentő már nem segít! — szólt közbe egy öblös hang.

Erős karok löktek félre, alkohol és állott izzadságszag csapta meg az orrom. A bozontos csöves, aki pár perce látszólag a padon szundikált, most felkapta görnyedező kislányom és gyengéden, ám mégis határozottan a lapockái közé sújtott. Felsikoltottam. Zsuzsi részben az oxigénhiánytól, részben az ijedségtől, részben a meglepetéstől elvágódott a földön.

— Jézus segíts! — rohantam hozzá, ám a kislány már természetesen lélegzett. Kiköpte a gyilkos epjet.

— Drágám! — öleltem át gyermekem, aki könnyes szemmel fúrta kis fejét ölembe.

— Szoszem eszem többé epjesz szütit! — szipogta, s csendesen sírni kezdett.

— Nem is tudom, hogyan… — fordultam a hajléktalan felé.

— Egy ezres jól jönne — mondta határozottan, mire habozás nélkül a tenyerébe nyomtam a pénz.

— Isten áldja! — kiáltottam utána, ám rongyos alakja már eltűnt a betonrengetegben.

Mikor kislányom kicsit magához tért, s míg a mentők megvizsgálták, magam is szemügyre vettem az epjet. Egy söröskupak! Még jó, hogy nem sértette fel a kis torkát! Ki takarítja ezt a játszóteret, hogy a gyerekeknek ilyesmi a kezébe kerülhet?! Ezt a gondatlanságot nem ússzák meg szárazon! Valaki felelni fog, ez így nem mehet tovább! Mi lesz a következő?! Egy cigarettacsikk?! Nem, majd én teszel róla, hogy rend legyen!