Éjféli bárddal

A tavasz beköszöntével az egész természet újjászületik. A szél új illatokat hoz a lusta levegőjű lakásokba, az élet vizei pedig újult erővel áradnak ki fagyos álmaikból. Az erdőn virágok tengere nyílik, új reményt ígérve az emberi szíveknek. Idelenn a dombokon cinkék szerelmes kórusa zeng: „Tűnj innét! Enyém a rét!” – dalolják a kis kéksisakos lovagok, mire a hegyekben a medvék cammogva másznak elő barlangjaikból, a frászt hozva az éppen természetjáró lelkekre. Ahogy a nappalok hosszabbodnak, úgy rövidülnek a sötétség órái… Ó, azok a csendes, nyugodt, tudatlan éjjelek a tiszta fényű Hold karjaiban! Milyen kár, hogy kies álmaiból szarkák dalára ébred az ember. És többé nem lehet elaludni hajnalban…

A reggeli újság sem sokat ígér. Csak a szokásos macskakaparás. Ez összeveszett ezzel, az meg megsértődött ezen, amaz meg erre szólt emeznek, hogy ez és ez legyen. Az egyik kecskebak pedig felöklelte a másikat. Komolyan, mint az óvodában. A politikai rovatok mellett meg a májas hurkától kezdve a majonézen át mindenféle olyan étket reklámoznak, amelyet látva megered a legtöbb állampolgár nyála. Az erszényük meg általában üres, úgyhogy nem ugrál senki örömében. És ez megy már kora tavasszal a városi dzsungelben. Bár a mennyei álmok után talán természetes, hogy mindenki kicsit szürkébbnek látja a valóságot, mint általában. Ilyen az illúziók természete. Körbeölelnek, majd kiszívják belőlünk az életet… Hacsak nem vesszük észre időben e ravasz kígyó mesterkedéseit. És bármilyen gyomorforgató ezt leírni, de ilyen az álmaink, a vágyaink természete is. Minden izmunkat megveszítve izzadunk és öklözünk, tanulunk és alkotunk, szép lassan elérve még a csillagokat is. Aztán egy szép napon, amikor az áhított cél már valósággá válna, hirtelen minden értelmét veszíti. Sokszor még a siker örömébe is belekortyolunk… Majd részegen, elhízva és életuntan visszazuhanunk az ágyba, Kirké andalító bájai közé.

Egy újabb újsággal végeztem, ideje munkába indulni. De mi ez, ki ez a csaj a képen? A sajtótermék ugyan félig a kukában hever, így a hír a portré alatt már olvashatatlan, azonban ezt az arcot elég volt egyszer megpillantanom ahhoz, hogy örökre beleszeressek. Persze, akkor még nem éreztem így… Végül is, egy szemétkosárból kihalászott papír fecnin szereplő hölgyemény, elmosódott arcvonásokkal kinek a fantáziáját mozgatja meg? Akkor még nem tudtam, hogy miért vonz ez a nő annyira, hogy mi teszi őt annyira ellenállhatatlanná a szememben, hiszen nem is ismertem. Ám ezek a friss, hatalmas és ismeretlen érzések felébresztették bennem a vágyat, hogy nekivágjak a betonrengetegnek, kutatva lelkem új csillaga után.

Odakint, hirtelen annyira megváltozott minden. Az újabb kátyúktól eltekintve az utca ugyanolyan volt, mint tavaly, és az üzletek a sarkon sem változtak. Az emberek viszont… A férfiak folytatták lassú evolúciójukat az elmúlásba, a nők pedig szokás szerint nyílt szépségversenyt rendeztek, remélve, hogy legyőzik a kihívó sörös dobozokat. A gyerekek görnyedten meneteltek végzetük kapui felé, míg mások az utcán mulatták az időt, fittyet hányva az öregek szúrós pillantásaira. Hamarosan mind hajléktalanként vagy a börtönben végezheti… De valahol nem ítélhetők el ezért. A kölyök azt teszi, amit otthon lát, a gyerek a tükre a társadalomnak. Korán virradó, korán sorvadó öröm az övék, és ebben az országban nincs megoldás a problémáikra. Mert vagy a lelküket veszítik el nincstelenként, lassan elfeledve emberi voltukat, vagy a szívük válik kővé a jólét párnái között. Az iskoláink pedig még a halakat is meg akarják tanítani fára mászni. Jaj annak, aki nem engedelmeskedik! Persze, az öregek felháborodása is jogos, hiszen mennyivel más lenne a helyzet, ha több beleszólásuk lenne a mindennapi dolgok rendjébe. Ha a felhalmozott tudás nem lenne fontosabb a bölcsességnél. Ők is hasonló fiatalos hévvel és bolondsággal kezdték az életet… A vas izzott és szép lassan formálódott a sors keze alatt. Tíz, száz, ezer kalapácsütés… Valakinek talán tízezer is kellett, míg bölcsé vált, vagy meghajlott egy magasabb akarat előtt. A tapasztalat azonban örökre az idősek kincse marad. Ezt az oly drágán megszerzett értéket száműzi a mai társadalom, illetve nem akar tudomást venni róla. A nagy túlélőkből számkivetettek válnak. A mellőzés és a feleslegessé válás tudata, pedig felőrli az egészségüket. Elég egy baleset, pár hét a kórházszagú falak között, és a halál kivetheti könyörtelen hálóját. Szerencsétlen orvosok! A mindennapok hősei az elmúlás szolgálóivá lesznek! És mindez megint miért? Mert az ember már nem örül a tavasznak, nem hallja a patakok vidám csobogását, nem csodálja meg a virágokat, és nem ébred benne vágy a madár ifjak szerelmes küzdelme után sem. A medvék meg jönnek és kiborogatják a kacatokat a kukákból…

A kutyák, ezek a Földanyát eláruló talpnyalók pedig mit érnek a med… — Úristen! Egy kutya!

A szóban forgó eb épp egy arasznyival vétett el, habzó pofája elől az utolsó pillanatban másztam fel egy fára. Ezen a tölgyfán egy díszes tábla jelezte, hogy „Védett fa”. Legalább száz éve itt állt magányosan a betonsivatagban, azonban ez nem akadályozta meg a szemtelen dögöt abban, hogy kiterjessze rá területi igényeit. Elfintorodtam. Szegény fa testvérem! Mennyi mindent kell elviselned miattunk! És hol leszünk mi, ha ti már nem lesztek?

— Hé! Az nem az a génmódosított macska ott a fán, akiről az újság is írt? — mutatott rám egy azonosíthatatlan színű hajú és szagú nő. — A cikk szerint megszökött az egyik agykutatással foglalkozó orvosi laboratóriumból!

— Százezer forint jutalom a nyomravezetőnek! — kiabált egy hajléktalan is.

— Ugyan már, azt sem tudja, hogy hová kell vinni! — zsörtölődött a nő. — Különben is, én láttam meg előbb!

— Nekem meg a pénzre van jobban szükségem! Százezer forint! Tudja, hogy mennyit lehet abból inni?

— Nem akarom elképzelni, hogyan pusztítja el a maradék agysejtjeit is! De tudja, mit? Én tudom, hogy hová kell vinni az állatot, viszont nem akarom a ruhámat bepiszkolni vele. Meg lehet, hogy harap is. És az is lehet, hogy allergiás vagyok a macskákra. Még sosem volt macskám, de a szomszédnak van, és különben is, milyen lehet a génmódosított macska allergia? Belegondolni is szörnyű! Szóval adok, mondjuk… Tízezer forintot a jutalomból, ha megfogja helyettem és vigyáz rá, míg én felhívom a laboratóriumot.

— Tízezer forintot… Legalább… Legalább a felét kérem a százezernek!

— Magának van okos telefonja?

— Semmilyen telefonom nincs! Mégis, kit akarnék felhívni?

— Akkor elfogadja a tízezret, vagy nem?

— Önző picsa… - motyogta - Legyen! Ennyit máskor egy nap alatt koldulok!

Értetlen tekintettel figyeltem a fa árnyékában kibontakozó jelenetet. Hogy én macska volnék? Ez lehetetlen! A macskák még olvasni sem tudnak, nemhogy írni! Ráadásul szemtelenül odadörgölődznek mindenkihez, miközben a gazdájuk hívását kutyába se veszik! Jut szembe, mintha már elment volna a kutya…

Sajnos az ág, amin ültem, félig az úttest fölé hajolt. Csak a férfi felé menekülhettem el, az pedig egyre feljebb és feljebb jutott az öreg fa törzsén. A járdán meg egyre nagyobb tömeg zsúfolódott össze.

— A csöves fára mászik! — ordította egy helyi suhanc, mire vakuk ezrei villantak felém, mémek tucatjaival töltve meg a közösségi oldalakat.

A hajléktalan a nevetésre kipirulva hátra fordult. Vesztére. Az egyensúlyát elveszítve zuhant le, egyenesen a telefonjával matató nőre.

Odalent elszabadult a pokol. A tömeg fele továbbra is röhögött, a többiek pedig a dolguk után siettek. A suhanc maradt csak ott nevetve, fotózva a földön nyögdécselő párost. Ekkor ott termett a kárörvendő fiú anyja is, aki pofon vágta a suhancot és visszazavarta a sarki abc-be dolgozni. Az asszonyság tárcsázta a 107-et, mert azt hitte, hogy a hajléktalan meg akarta erőszakolni a nőt. Megérett az idő a távozásra. Egy elegáns ugrással elsuhantam a két áldozat mellett, vissza a város labirintusába.

Szomorúan baktattam az ébredező város utcáin. Nem voltam kibékülve a gondolattal, hogy kandúr vagyok. A fáig egészen biztos voltam ember voltomban, most meg tele vagyok kétségekkel. Hiszen két ember is macskának hívott, ráadásul még össze is vesztek miattam! Vajon identitászavaros macska lennék? Vagy ember, aki macskának képzeli magát? Biológiai tudásom szerint ez a probléma a macskák között nem létezik. És ha mégis ember vagyok, legfeljebb egy kicsit zizis fajta, akkor miért néztek azok ketten macskának? Nem értem az embereket…

Egész nap az utcán bolyongtam, akár egy alvajáró, senki lettem a saját szememben. Az éjszakát az utcán töltöttem, és arról a rejtélyes arcú nőről álmodtam. Álmomban valami megfoghatatlan, mennyei békesség töltött el.

— „Abrakadabra! Macska hatalma! Forrj vasüstöm! Forrj csak maszlag! Egér végzetét mutassad!” — röhögött egy régi ismerős és durván megragadott. — Enyim lesz a százezer zsozsó!

A hajléktalan úgy tűnik olcsón megúszta, és szabadon távozhatott. A sors fintora volt, hogy ismét találkoztunk. Püffedt mancsaival belemarkolt az irhámba, úgy vonszolt magával az utcán, valószínűleg maga sem tudta, hogy merre. Ekkor termett ott a rendőr.

— Már megint maga? Mit csinál azzal a szerencsétlen állattal? Csak nem akarja megenni? Ez állatkínzásnak minősül!

— Dehogy akarom megenni, ez az a klónozott macska…

— Jól tudom, hogy milyen macska ez! Két napja adott ki rá körözést a gazdája, az a Nobel-díjas nő! Szerinte elvitték a laborból!

— Hogy mi? Százezer forint jutalmat ígértek a nyomravezetőnek!

— És tudja, ki az a nyomravezető?

— Ki? Én?

— Nem, maga ökör! Aki a tettes nyomára vezeti a rendőrséget! Az a százezer forint az enyém, és maga végre rács mögé kerül! Azt a tegnapi esetet ott a fánál is csak a hölgy udvariassága miatt úszhatta meg!

Már gazdám is van? Akkor mégis csak macska vagyok! Az aranyhajú nő a képen! Ő a gazdám! És keres! A cikk biztosan arról szólt, hogy elloptak, és hogy mennyire fontos vagyok neki!

— Téged pedig most szépen hazaviszlek — mondta a rendőr.

És meg sem álltunk egy nagy sárga házig.

***

Azóta sok-sok év telt el. Bezárták a nagy sárga házat, ahol mindig kaptam tejet reggel, este pedig halat. És ahol annyit álmodozhattam a holdfényben. Továbbra is a Gazdámról álmodtam, arról, hogy egyszer értem jön és hazavisz. Itt már teljesen biztos voltam benne, hogy macska vagyok, annak ellenére, hogy a fehér köpenyes szolgálók, egyszer a kandúr, másszor valami egyéb „úr” névvel illettek. Az évek pedig elszálltak. Az emberek, akik kezdetben nevettek rajtam, szép lassan csodálni kezdtek. Aztán már nem nevettek, elnyelte őket is a sír. Éjjeli bárdként járom továbbra is a lassan elnéptelenedő város utcáit. Mert azt mondják, hogy egy macskának kilenc élete van…