Lehull a tizedik csillag

John Lasty, a világ egyik legbefolyásosabb és Amerika leggazdagabb emberének hírében állt. Állandóan ideges, hatvanas évei elején járó férfi volt, olyan, aki mindent elért, amiről épeszű ember valaha is álmodni merhet. Ő volt a tulajdonosa a világ majdnem minden pontján megtalálható „Ebédeljen nálunk, akár egy csokoládé árából!” mottójú, LastyDinners gyorsétteremláncnak és a gazdag országok kedvelt légitársaságának, a LastyAirwaysnek is. Robert Clowner elnök közeli barátjaként kénye-kedve szerint alakíthatta az amerikai politikát. Ő pénzelte az új hírszerző, nyomozó és terrorelhárító ügynökséget, a sikeres USLL-t is. Hálája jeleként az elnök kinevezte e különleges erők igazgatójának. Természetesen a média rögtön korrupciót emlegetett és az egyre híresebb titkosszolgálatra a LastyLegions gúnynevet ragasztotta. Ez egyszer igazuk volt, a milliárdos előre eltervezett mindent, ezért is áldozott dollár milliárdokat az USLL-re. A vagyon akkor a legjobb, ha hatalommal is párosul. Lasty ezért nem volt sohasem elégedett, annak ellenére, hogy mindene megvolt, kivéve a korlátlan hatalmat. Az USLL igazgatójaként Amerika legfelsőbb hatalmi köreiben kapott helyet, ez némileg csillapította egyre fokozódó hatalomvágyát. Állandóan idegeskedett a vagyona miatt. Nő, vagy csökken a részvényeim értéke? Mi a helyzet a világpiacon? Nem sok ideje jutott az USLL irányítására, ezért rendszerint a fiatal, harmincas évei elején járó Jane Fox igazgatóhelyettes látta el az igazgatói feladatokat is.

John Lasty fel-alá járkált hatszög alakú irodájában. Nem tetszettek neki a legújabb fejlemények, nagyon nem. Az elmúlt pár napban a felére csökkent a Lasty részvények értéke. Máskor is volt már csökkenés, legutóbb a chicagói terrortámadást követően, de a mostani értékpapír zuhanás minden eddigit felülmúlt. Valaki tönkre akar tenni. Valaki megtámadott. Biztosan Richard Clowner, a drogbáró volt, az elnök piszkos ikertestvére. Sajnos, muszáj volt letartóztatnom, amiért lepaktált az Al-Kaidával. Sejtettem, hogy bosszút fog állni…

Ilyen és efféle gondolatok cikáztak át az idegességtől céklapiros fején, miközben egyre csak rótta a véget nem érő köröket a hatszög oldalai mentén. Még az USLL-t is ráállítottam az ügyre. Természetesen, az amerikai gazdasági érdekekre hivatkozva… ez így nem mehet tovább… Gondolatmentét kopogás szakította félbe. Bosszúsan az ajtó felé ordított egy „Bújjon be!”-t, majd fáradtan lerogyott hatalmas ébenfa íróasztala mögé. Harriet Taylor, a húszas évei elején járó, örökké túlbuzgó titkárnő rontott be a szobába.

— Bocsásson meg, uram! Remélem, nem zavartam meg gondolkodás közben. Jól tudja, a világ minden kincséért sem zavarnám, de most…— hadarta nyávogós hangján és még folytatta volna, ha Lasty belé nem fojtja a szót.

— Adja ide a postát, Miss Taylor! — szólt beosztottjára. Saját magát is meglepte, mennyire nyugodt volt a hangja. — Köszönöm, elmehet.

A lány további „elnézések” és „bocsánatok” közepette kihátrált a helységből, majd olyan lassan, amennyire csak pici kezei engedték, becsukta az ajtót. Néha magam is elcsodálkozom, hogy milyen munkaerőt vagyok képes felvenni. Persze, ha az ember extra szolgáltatásokat is akar, nem mindegy, kit választ. A kis Harriet fölöttébb csinos. Kaján vigyor ült ki képére, de nyomban le is hervadt, amikor nekilátott az aznapi levelek átnézésének. Számla, számla, és megint számla. Korlátoznom kéne az alkalmazottaim kávé és sütemény fogyasztását, még a végén kiesznek a vagyonomból. Nézzük tovább… hát ez meg mi? Éjfekete borítékra leltek húsos ujjai. A levél kívülről rendesen meg volt címezve: JOHN LASTY, USLL SZÉKHÁZ, NEW YORK CITY, NEW YORK ÁLLAM. A feladó neve helyén csak ennyi állt: DR. DEALER. Mi az ördög? Aki velem akar szórakozni, az korábban keljen fel. Feltépte a borítékot. A következő percekben jelzőlámpa módjára váltogatta a színeket. A címzésre és a megszólításra céklavörös, a tárgyalásra falfehér, a befejezésre pedig beteg zöld lett állandóan ideges feje. A levélben a következő állt:

Üdv John! Mi a helyzet? Ha ezeket a sorokat olvasod, nyilván még nem pukkadtál meg a méregtől. Nem gondolod, hogy kevesebbet kellene idegeskedned az anyagiak miatt? Sokat spórolhatnál vele a gyógyszereiden. Látom sikerült ördögi terved. Szegény megboldogult feleséged örökségéből jó sok dohányt összeszedtél. Ügyes befektető vagy, ha itt lennék, megveregetném a vállad! Valóban zseniális ötlet volt udvarolni egy dúsgazdag, ám csúnya lánynak. Más Elisabeth látványától is undorodott, de te… A pénzért mindent, igaz, te vén kujon! Bérgyilkost meg könnyű találni manapság… A LastyDinners bizonyára kellőképpen kifizeti az alkalmazottait, vagy hogy máshogy lehetne „megebédelni egy csoki árából”? Ennyit sikerült elkoboznod a sok szerencsétlen bűnözőtől, akinek a LastyLegionsal gyűlt meg a baja? A LastyAirways stewardessei megkapják a rendes fizetésüket? Nyilván, amit muszáj, azt muszáj… de bónuszaik gondolom nincsenek. Nem szégyelled magad egy csöppet sem? Végül is a sok fánktól meg sütitől, amit magadba tömtél, elég vastagra hízhatott a bőr a képeden ahhoz, hogy el tudd ezt viselni. Na, szakadnak már a gombok?

Ennél a sornál úgy érezte, menten darabokra tépi az irományt. Arcátlan. Hogy meri? Ám a következő sor felkeltette a figyelmét. Felhajtott egy pohár vizet, megtörölte izzadt homlokát, majd folytatta az olvasást. Erős vagyok én. Nem kapok gutaütést.

Azt hiszem legjobb, ha a tárgyra térek. Én támadtalak meg. Ha rajtam múlik a részvényeid értéke, holnapra a nullával lesz egyenlő.

Csak blöffölsz.

Figyelmeztetlek, nem szokásom a blöffölés. Holnapra megint feleződik majd az értékpapírjaid ára. Ebből megtudod, hogy nem szórakozásból írtam neked a levelet. Készülj, holnap pontban tízkor fel foglak hívni a magántelefonodon és elmondom, mit akarok.

Szívélyes üdvözlettel: DR. DEALER

Ui.: Legjobb lenne, ha leugranál a parkba kocogni egy kicsit.

Lasty ezután még vagy háromszor végigolvasta a levelet, de a Dr. Dealer név még mindig ismeretlenül csengett számára. A sértések már nem is érdekelték. Bizonyára egy őrült, csakis egy őrült lehet. E gondolatokkal nyugtatgatta magát, bár a lelke mélyén tudta, hogy nem így van. Olyan dolgokról tudott Dr. Dealer, amelyekről csak és kizárólag saját magának volt tudomása. Úgysem mer felhívni, ha mégis, akkor ez lesz élete utolsó baklövése. Minden hívást le tudok nyomoztatni. Elkövette azt a hibát, hogy kézzel írta a levelet. Ha elkapjuk, akkor azonosítani tudjuk a jómadarat. Visszarakta a szöveget a borítékba és gondosan behelyezte az asztalfiókba. Így ni, itt a bizonyíték a kezemben. Sértegetett egy befolyásos embert, ráadásul az USLL igazgatóját! Ennek meg fogja inni a levét. Bekapott egy nyugtatót s nem sokkal utána még székében elnyomta az álom.

Jane Fox szokás szerint túlórára kényszerült. Rendszerint a nyolcórás munkaidő helyett tíz-tizenkettő órát is dolgozott. Az USLL nem tudta nélkülözni. Igazgatóhelyettesként egyébként is sok lett volna a munkája, de főnöke annyira elfoglalt volt, hogy az igazgatói feladatoknak is ő tett eleget. Most sem történt másként. Azokat a jelentéseket írta, melyeket a főnökének kellett másnap az elnök asztalára helyeznie. Bosszúsan tette az utolsó jelentést a többihez. Az órájára pillantott. 23:56, lassan egész nap robotolok. De a pénzéért meg kellett dolgoznia. Talán ő volt az egyetlen, aki rendesen meg volt fizetve, Lasty nem tudta volna nélkülözni a munkáját. Jane tartotta el hetvenéves édesanyját is, bár ő nemigen akart pénzt elfogadni a lányától. Egy szem, későn született gyerek volt. Apját, a nagyra becsült Harry Fox ezredest nem sokkal első születésnapja után vesztette el. Anyja, Ilona Fox magyar származású énekesnő volt, aki korántsem volt kellően ismert ahhoz, hogy eleget hozzon a konyhára. Idős korára a közeli templomban vállalt állást, mint gondnok és takarító. Bár Jane-nek volt annyi jövedelme, hogy anyja élvezhesse nyugdíjas éveit, az asszony nem akart a lányára támaszkodni. Mindig azt mondogatta: „Addig jó, lányom, amíg saját magát képes ellátni az ember, ha már ez sem megy, akkor ideje örök nyugovóra térni.” Jane gondolatait egy csattanás szakította félbe. Maga sem tudta hogyan, valószínűleg a fáradtságtól bágyadt szemekkel nem vette észre a neki háttal álldogáló Stark kapitányt és nekiütközött kifele menet. A kapitány kávéja a földön landolt csészéstől-mindenestül.

— Ó, annyira sajnálom! Nem tudom miért nem figyeltem jobban — mentegetőzött.

— Előfordul igazgatóhelyettes asszony, semmiség — válaszolt a férfi. — Megint túlórázott? Nem kellene ennyit dolgoznia, még a végén az egészsége is rámegy!

— Köszönöm Stark, de valakinek ezt is meg kell csinálni. A fene essen ebbe a Lastyba, ha nem lennének milliárdjai, ennyi szorgalommal semmire se vinné. — További jó munkát és még egyszer elnézést a kávéért. Holnap hozok magának egyet!

— Megegyeztünk. Kegyednek is jó éjszakát!

Lasty, mint mindenen, spórolt az éjjeliőrökön is, így ezt a feladatot a kommandó látta el, bármennyire is méltatlannak tűnt mindez. Peter Stark Az USLL különleges kommandójának a „kapitánya” volt, legalábbis a többiek csak így emlegették önfeláldozó bátorsága és hihetetlen találékonysága miatt. A húszas éveinek a végén járt, magas, atléta termete és fekete haja volt. Csokoládébarna szemei minden lányt hamar megigéztek.

John Lasty egész délelőtt magánkívül volt a dühtől. Részvényei ismét irtózatos zuhanáson mentek keresztül. Fogát csikorgatva ült főnöki székén és a mobiltelefonját bámulta eltorzult arccal. Bármikor telefonálhat. Rápillantott hatalmas aranyórájára. 9:59, 10:00. És megszólalt a telefon. Beleszólt az adóvevőjébe: — Most! Mérjék be a hívást! — ordította, majd felvette a mobilt. — Itt Lasty. Tudja, nagyon, de nagyon dühös vagyok magára! Nem tudom, kicsoda és azt sem, hogy mit akar. Végtelenül sértő volt, amit a levelében írt! Nincs esélye, bemértük magát! Hamarosan egy helikopteren fog ülni útban a Sóhajok Tornyába! — azzal egy gyors mozdulattal letette a készüléket. Elégedetten dőlt hátra, elképzelte, milyen arcot vág majd Dr. Dealer, amint bekísérik a régi Alcatraz helyén felépült szuperbörtönbe. Ám olyan hirtelen vált fehérré az arca, amilyen hirtelen váltott az előbb a dühe megelégedésre. A telefon nem hallgatott el. Démoni hangok törtek elő a hangszórókból.

— Lasty! Nem mondta még senki, hogy ne legyél ennyire naiv? Engem te nem zárhatsz többé sehová! Igen, jól hallod, én vagyok az, a szökevény!

A milliárdos arca most már meszesről holt fehérre váltott. A felismerés téglaként ütötte szíven. Dr. Dealer! Tudnom kellett volna! Hiszen így hívták! Milyen szégyen volt elveszteni! Dr. Dealer folytatta: — Borítsunk fátylat a múltra! Nem akarlak tönkretenni. Nézd meg a postád, amint letetted a mobilod! Egy sziget koordinátáit tartalmazza majd a boríték. Egyedül gyere, és semmi feltűnés!

Lasty egy darabig csak némán hallgatott, majd hirtelen közbevágott:

— Miért gondolja, hogy megbízhat bennem? Akár most azonnal odaküldhetnék egy századnyi USLL katonát!

— Mert fél. Mert nem kockáztatja meg, hogy a részvényei értéke zéróvá váljon — válaszolta a hang ridegen.

— És én miért bíznék meg önben? Maga egy elvetemült bűnöző! Lóvá fog tenni!

Dr. Dealer hivatalos hangnemben válaszolt:

— Téved, Mr. Lasty. Mint mondtam, nem áll szándékomban tönkretenni magát. Kapcsolja be a CNN-t, éppen arról szól a híradás, hogy a Lasty részvények értéke rekord nagyságúra nőtt. Látja, én az ön oldalán állok!

Lasty még meg akarta kérdezni, hogy ki nem áll az ő oldalán, de a készülék füstölni kezdett, majd egy pukkanás kíséretében tönkrement. Vajon miért nem lepődöm meg? Technika. Ami elromolhat, az el is romlik. Bekapcsolta a falon terpeszkedő, gigantikus méretű LED tv-t. A látottaktól leesett az álla. Ekkor megrezzent az adóvevő. Gyorsan a készülékért nyúlt.

— Sikerült? — kérdezte.

— Éppen ez az, uram, ahonnan a hívás feltehetően jött, ott valójában nincs semmi — szólt Stark kapitány nyugodt hangja.

— Hogy érti azt, hogy nincs semmi? — üvöltötte Lasty.

— Úgy, ahogy mondom. Semmi. A műholdképen egy fekete folt található.

— Lehetetlen! Valaminek ott akkor is kell lennie! — értetlenkedett az igazgató.

— Nincs, uram. Sajnálom. Stark, vége.

Az adóvevő elnémult. Lasty-n borzongás futott végig. Megnyomta a személyzeti csengőt:

— Harriet kisasszony! Kérem, hozza fel nekem a postát!

Órák elmúltával egy Apache katonai helikopter szelte a levegőt a Csendes-óceán felett. John Lasty nyugtalan volt. Félt Dr. Dealer-től, hisz pontosan tudta, milyen rémtettek száradnak a lelkén. Azt nem mondta, mivel jöjjek. Biztonságérzete megerősödött, amikor a helikopter oldalán pihenő Hellfire rakétákra gondolt. A vezető a gép része, nem még egy ember.

A pilóta helyzetjelentése rántotta vissza a jelenbe:

— Itt kell lennie a szigetnek valahol alattunk, uram. Lejjebb kéne ereszkednünk, hogy lássuk, hova lehetne leszállni.

— Akkor ereszkedjen lejjebb, az istenért! — mondta Lasty lekezelő hangon.

A pilóta folytatta:

— Biztosan jó helyen járunk, uram? Már vagy száz métert ereszkedtem és még mindig nem látok semmit. Sőt, mintha egyre kevesebbet látnék.

— Megnyugodhat, a célkoordináta felett repülünk — szólt ismét Lasty. — A GPS nem téved — de amint kinézett az ablakon, elbizonytalanodott. Az egyre növekvő köd csak most tűnt fel neki. A helikopter műszerfalára pillantott. A magasságjelző! Hirtelen ráordított a pilótára:

— Mit csinál maga szerencsétlen? Mi van akkor, ha már itt vagyunk közvetlenül a sziget fölött? Gyorsan emelkedjen! Bármikor nekimehetünk valaminek!

Késő volt. Az Apache reflektorai hirtelen sziklákat világítottak meg közvetlenül előttük. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Már egyikük sem láthatta a roncsok felé közeledő feketeköpenyes férfit.

Jane-t még este felhívta az anyja. A mama tudta, hogy lánya későn szokott hazaérni és szokása szerint megpróbálta elhívni a vasárnapi szeretetvendégségbe. A lánynak esze ágában sem volt elmenni, de azért egy „még meggondolommal”sikerült leráznia csupa szív édesanyját. Egyszer el kellene mennem. Olyan régen hív. És elhatározta, ha ideje engedi és szerveznek a jövő héten is, akkor elmegy az alkalomra. Kinézett new yorki lakásának ablakán. A város, mint mindig, most is fényárban fürdött. Ilyenkor éjszaka itt világosabb van, mint nappal. Ezen elgondolkodott. Feltekintett az égre, s lám, egy hullócsillagot látott. Milyen szép — gondolta, majd nyugovóra tért.

Valahol messze New Yorktól, messze a szigettől, egy rab bömbölve tépte el láncait, majd belevetette magát az éjszakába.

[Tovább](page35.html)