Lehull a kilencedik csillag

Stiven Glubokij, az orosz haditengerészet admirálisa összefont karokkal figyelte az Örvénylovas előtt elterülő mélységet. Nincs veszélyesebb hely az óceánnál, de az ember még e földi poklot is meghódította. Az admirális szerette ezt a hajót. Sok-sok társával egyetemben versengett a kegyért, hogy ő lehessen e víz alatti titán kapitánya. Az Örvénylovas a haditengerészet új szuperfegyvereként vált ismertté a zárt katonai körökben. Egyfajta felderítő-csapásmérő egységnek tervezték az orosz hadmérnökök, egy olyan atomtengeralattjárónak, amely behatolva az ellenség vonalai mögé jelzi az ellenséges hajók helyzetét és ezenkívül képes atomfegyverek hordozására is. A jármű épp a Bering-tengeren tartózkodott, egy hét volt még hátra a három hónapos próbaútjából.

Stiven admirális a közelmúltban még szerette a munkáját. Azonban valami megváltozott. Nemsokkal azelőtt, hogy kinevezték az Örvénylovas kapitányának, megismerkedett egy Ivana Mengyelejev nevű híres táncosnővel. A férfi, amíg egysége otthon volt, minden hétvégén megnézte a lány előadásait. Beleszeretett. Az admirális sikert sikerre halmozott és elért mindent, amit katonai pályáján el lehet érni, így joggal remélte, hogy könnyen elcsábítja majd Mengyelejev kisasszonyt. Tévedett. Mikor szerelmet vallott a lánynak, Ivana határozottan visszautasította, mégpedig azzal az indokkal, hogy ő nem alapozhat egy szegény katonatiszt szerelmére. A szerelemtől elvakult Stiven elhatározta, hogy vagyont szerez. Szerencsejátékokba kezdett és szép lassan teljesen eladósodott. Ezután már csak a pénz érdekelte és a munkáját is megutálta. Az admirális gazdagságról álmodott. Egy villáról, pálmafákkal szegélyezett úszómedencéről és arról, hogy az érmei fényesítésén kívül ne kelljen többet dolgoznia. Amikor megigézett szemekkel figyelte az előttük örvénylő mélységet, mindig elragadták az álomképek, egy szebb élet képei. Valahogy az egész legénység így volt ezzel. Rossz volt hónapokat eltölteni távol a fénytől, az anyafelszíntől. Csak lennénk már otthon! Még egy hetet kell szenvednem ezen az istenverte hajón. Kellett nekem a katonai pályára lépni! Bizonyára még sok hasonló gondolat is lejátszódhatott volna negyvenes éveinek elején járó koponyájában, de megzavarták. A kommunikációs tiszt viharzott be a parancsnoki hídra:

— Uram, bizalmas hívása van. Kívánja a kommunikációs szobában fogadni vagy irányítsam át a hídra?

— Honnan jön a hívás? — kérdezte elkomorodva Glubokij. Tegnap tettem jelentést a főparancsnokságnak! Mit akarhatnak már megint?

A tiszt egy pillanatig habozott, majd kicsit bizonytalanabb hangnemben folytatta:

— Nem tudjuk pontosan. Feltehetőleg egy Csendes-óceáni hajóról vagy szigetről van szó, de ugyanúgy lehet repülő is…

— Tehát nem a főparancsnokság. Hm. Egy szupertitkos akción veszek részt! Ki tudhat még róla?

— Határozottan nem, uram. Akkor kívánja…

— Itt fogadom. Elmehet — válaszolta elgondolkodva az admirális. Érdekes, fölöttébb érdekes.

A kommunikációs tiszt kifújta magát, majd további tennivalók után látott. Egy-két perc elmúltával kivilágosodott az egyik kommunikációs képernyő. Láthatom az arcát? Még a feletteseim is ritkán hívnak így. Odaült a parancsnoki híd kommunikációs paneljéhez és lenyomta a fel-felvillanó HÍVÁS FOGADÁSA feliratú gombot. A hangszórók életre keltek:

— Üdvözlöm Glubokij admirális! Köszönöm, hogy fogadta a hívásom. Egy nagyon fontos ügyben telefonálok, mely biztosíthatom, hogy megéri az idejét.

Stiven egy feketecsuklyás alakot látott a képernyőn. Az arcát nem tudta kivenni. Jelmezbálba készül? Megéri az időmet? Mégis ki a franc ez az alak, hogy a haditengerészet hajóit hívogatja? Vett egy mély levegőt, majd beleszólt a mikrofonba:

— Itt Stiven Glubokij admirális beszél. Nem tudom, hogy volt képes felhívni engem, de figyelmeztetem, a hadsereg nem szórakozás tárgya…— még folytatta volna, de az alak közbevágott:

— Eszem ágában sincs szórakozni önnel, admirális! De ami azt illeti, az orosz hadsereggel van. Idefigyeljen! Akar egy halom pénzt keresni? Tudom, hogy legszívesebben egy luxusjachton süttetné a hasát az Örvénylovas helyett…

Glubokij lélegzethez sem jutott. Mit akar ez jelenteni? Még a nevét sem mondja meg, de már üzletelni akar? És honnan tudja a hajó nevét? Most ő volt soron a közbevágásban. Ingerülten szólalt meg ismét:

— Először is, kicsoda maga és honnan tudta, hogy kivel fog beszélni? Az Örvénylovas nevét csak a hajó legénysége és a vezérkar ismeri. A vezérkarhoz tartozik? Mert ha így van, akkor talán jobb lenne, ha nem játszana ilyen gyerekes…— nem tudta folytatni. A képernyő elsötétült, a hívás megszakadt. Az admirális megcsóválta a fejét. Nem fér a fejembe ez az egész. Nem ilyennek ismertem meg a feletteseimet. Mi történt már megint? Az időközben a parancsnoki hídra érkező Borisz első tiszthez fordult:

— Jelentsen, Borisz! — szólt rá tiszteletet parancsoló hangon.

— Egy furcsa üzenet érkezett néhány perccel ezelőtt. Fax, uram — gyorsan a kapitány kezébe helyezte a dokumentumot.

— Köszönöm, menjen a dolgára — nézett a tétlenül álldogáló első tisztre. Borisz gyorsan tisztázta magát:

— Elnézést, uram. Elkalandozott a tekintetem — mentegetőzött.

— Tudom, Borisz, tudom. Mindannyiunkal előfordul mostanság. Kegyetlenség, amit a vezérkar művel. Elmehet, első tiszt! — nyugtatta meg Glubokij. Az admirális szemügyre vette a még egy perce sem érkezett üzenetet. Egyre érdekesebbnek tűnik az ügy és fölöttébb zavarba ejtőnek… Lehetséges lenne? Gyorsan az első tiszt után kiáltott:

— Várjon! Olvasta ezt? — a faxra mutatott.

— Természetesen nem szokásom elolvas…

— Nézze! Mi a véleménye? — szólt ismét az admirális. Borisz elolvasta az egyoldalas irományt.

— De uram, én…— Borisz arca elfehéredett.

— Ön mit? Tudja a dolgát, nem? — felvonta az egyik szemöldökét.

— …ezt nem csinálom… képtelen vagyok rá! — bökte ki végül a megszeppent első tiszt.

— Mondja Borisz, meg akar halni? — az admirális most már dühös volt.

— Dehogyis akarok, csak…— hebegte. — Csak…

— Csak mi? Jól tudja, mi jár az árulóknak! — szólt fenyegetően Glubokij. — Nézze, én kedvelem magát. Teljes tudatában van annak, hogy a legénység hogyan reagál majd erre az üzenetre. Tegye a dolgát, első tiszt!

Borisz még egy ideig habozott, emésztette az olvasottakat, majd összeszedte magát és vigyázzállásban ezt mondta:

— Igenis, admirális úr! Az Örvénylovas fegyverrendszerét aktiválom!

— Ez már beszéd, első tiszt! Szóljon a többieknek is! Hamarosan társaságunk lesz.

Igor Ivanov orosz hadügyminiszter majd kiesett az ágyából, amikor megszólalt a telefon. Hajnali kettő! Ki a fene lehet? Ásított egy hatalmasat és a készülékért nyúlt:

— Tessék? Mit a… Á, Szergejevics tábornok. Nem, nem zavar, mondja csak. Hogy mi? Nem lehet! Diplomáciailag ki van zárva! — a miniszter megdörzsölte fáradt szemeit. Remélte, hogy csak egy rossz álomba csöppent. — Kínával mindig is jó volt a kapcsolat! Ne szórakozzon velem! — a vonal másik végén a tábornok tartott egy kis szünetet, majd folytatta. Ivanovot kiverte a víz a hallottaktól.

— Tábornok! Nézzen utána alaposabban a dolognak! És az elnöknek egy szót se! A média sem tudhat erről semmit! Megpróbáljuk rendezni az ügyet…— fáradtan dőlt vissza tollpárnájára. Nem volt kedve már aludni. Fel akart ébredni. De a reggel elérhetetlenül távolinak tűnt.

Jane Fox szélviharként rontott be munkahelyére. Személyesen az elnöktől érkezett a hívás nagyjából reggel hét óra tájban. A főnökének nyoma veszett. Legutoljára egy USLL dokkmunkás látta felszállni egy Apache típusú helikopterrel, de azóta semmi hír. Clowner elnök a CIA-t is ráállította az ügyre. Az amerikai hírszerzés megerősítette, hogy az USLL számára gyártott járműveket különleges mikrochippel szerelték fel üzembe helyezésükkor. A készülék igencsak ellenálló, a leszerelés pillanatáig működik. Csak egy nagyon erős külső hatás, pl. egy robbanás következményeként megy tönkre. Ennek alapján a CIA arra a következtetésre jutott, hogy a gépet támadás érte. Természetesen az igazgatóhelyettes nem adta fel a keresést, egész délelőtt Lasty nyomát kutatta, mindhiába. Az igazgatót mintha a föld nyelte volna el.

Délután négy óra felé járhatott az idő. Jane kimerült volt. Egész nap rohamtempóban dolgozott, miközben a főnökét próbálta előkeríteni. Lasty, Lasty. Csak egyszer tájékoztatnál minket is arról, hogy hova mész. Egyszer a sírba visz ez az ember. Ismerős csengés. Bosszúsan vette fel a telefont. Az elnök volt a vonalban:

— Üdvözlöm! Miss Foxhoz van szerencsém?

— Üdvözlöm elnök úr. Én vagyok.

— Az elmúlt órákban számomra sokkoló hírek érkeztek hírszerző barátainktól. Lasty valószínűleg az életét vesztette — Clowner szünetet tartott. Hagyta, hogy a lány magához térjen.

Jane-nek még a lélegzete is elállt egy pillanatra. Majd ostrom alá vette kérdéseivel a férfit:

— Tessék? Jól értettem, uram? Meghalt? Hogy? Miként?

— Egy helybéli halász látott egy helikoptert elhúzni a hajója felett valahol a Csendes-óceánon. A jármű megfelel a CIA leírásának. Érdeklődtem a környező országoknál, de egyikük légterébe sem lépett be Apache típusú gép mostanában. Sajnálom, jó barátom volt és nagyszerű államférfi. Sokat veszített vele az ország.

Az igazgatóhelyettes ismét hallgatott egy sort. Hirtelen megkérdezte:

— És a vagyona? Úgy tudom, nincs örököse. Kire száll a hatalmas Lasty vagyon?

— Az államra Miss Fox, az államra. Én pedig az USLL-nek adom. Úgy gondolom, megérdemlik. Tudom, hogy mennyit dolgozott azon, hogy az új amerikai rendfenntartó szerv jól működjön. Részben ezért is hívtam magát. Ön az új igazgató — az elnök hangjából nyugalom sugárzott.

— Én? — Jane szóhoz sem jutott. — Köszönöm uram a bizalmát! Nem fog csalódni bennem!

— Eddig sem csalódtam, Fox igazgató. Ég önnel! És az isten szerelmére, vigyázzon magára! Még nem jártunk végére az ügynek.

Az elnök letette. Jane az információáradattól és a munkától elcsigázottan hajtotta le elnehezedett fejét íróasztalára. Nem volt ugyan szokása munka közben pihenőt tartani, de az elmúlt két napban rengeteget dolgozott. Még abban a pillanatban elnyomta az álom.

Egy csónak közeledett összehangolt evezőcsapásokkal Léthé partjai felé. Az eső egyre erősebben esett s a hullámok is egyre növekedtek. Szükség volt a legénység összehangolt munkájára az előrehaladáshoz. Glubokij admirális a csónak orrában állt, korszerű távcsövével a tengert kémlelve. Hol a francban van az a sziget? A ködtől semmit sem látni! Bár az Örvénylovason lehetnénk! A tengeralattjáró modern érzékelőinek nem jelentene akadályt a köd. De sajnos az Örvénylovas nem képes idáig eljönni… nagy kár. Az admirális hol jobbra, hol balra kereste a szigetet. Sehol semmi. Hátraszólt a legénységnek:

— Gyerünk fiúk! Csak keményen! Valahol itt kell lennie a szárazföldnek! — bíztatta fáradt, elcsigázott embereit. A csónak legénységének egyenruháiból csavarni lehetett a vizet. A fülsiketítően fütyülő szelet csak a „Hó, rukk!”, „Húzd meg!” kiáltások kiabálták túl. Stiven admirális még mindig nem látott semmit. Ám hirtelen mégis csak meglátott valamit. Egy tíz méter magas hullámot, mely olyan volt, mint egy cápa, mikor elnyelni készül áldozatát. Az evezés leállt. A legénység Glubokij-jal egyetemben elhűlt arccal bámult a közeledő szörnyeteg felé. Hát ilyen szembenézni a halállal. Az óriáshullám lecsapott, a hajó felemelkedett, majd az elszabadult korbácsként csapkodó hullámzás nekivágta a csónakot a vízből tőrként kiemelkedő szikláknak. A köd rejtekéből egy csuklyás férfi figyelte az eseményeket. Elégedett mosolyra húzta száját. Még egy madárka. Méltóságteljes léptekkel indult a víz felé.

Peter Stark megszokott mozdulattal lépett ki az USLL székház kapuján. Véget ért nyolcórás munkaideje. Egy újabb átdolgozott éjszaka. Ez a Lasty egy végtelenül zsugori alak. A kommandó, mint éjjeli őrség… röhejes gondolat. Hatalmas léptekkel vágott neki a véget nem érő utcáknak. Hazafele menet Jane-en járt az esze. Kedves lány, bár legalább három évvel idősebb nálam. Én csak a kommandó kapitánya vagyok. Hogy kezdhetnék egy ilyen magas rangú vezetővel? Most ő az igazgató, megérdemelte. Nem is tudom… Mégsem, ki van zárva… Szórakozottan megcsóválta a fejét. Ásított egy nagyot. Valami felette elhúzott az égen. Egy hullócsillag. Kívánni szokás ilyenkor. És kívánt. Akkor még nem tudhatta, mennyire közel áll e kívánsága a megvalósuláshoz.

Sötét, csontba markoló hideg, halálos csend. Ezer és ezer kilométerre az óceán mélyén felébredt valami és megkezdte útját a felszín felé.

[Tovább](page36.html)