Lehull a nyolcadik csillag

Anbumadi mester az indiai származású, ötvenes férfi mozdulatlanul ült a számára kijelölt helyen. A kísérlet egy speciálisan erre a célra felépített „barlangban” folyt, legalábbis a kutatók csak így nevezték a helységet. Egyik fala üvegből készült, így szabad szemmel is nyomon lehetett követni az eseményeket. A barlangot felfűtötték negyven fokra. A hőmérséklet belül vetekedett a nyári nap hevével. A kísérlet vezetője két társa kíséretében belépett a terembe. A tudósok műszereket csatoltak Anbumadi testére, majd a vezetőjük megkérdezte:

— Biztosan meg tudja csinálni? Úgy értem, hagyja abba, ha nem bírja tovább! Ez nem játék! Jól tudja, hogy az én fel…

A mester lassan kinyitotta a szemét.

— Alábecsüli a képességeimet. Tán nem olvasta a könyveimet? Nem hallott a csodákról, melyeket sok-sok ezer ember szeme láttára vittem véghez? — kérdezte nyugodt hangon. Majd meg sem várva a választ folytatta:

— A kísérletet meg fogjuk csinálni, mégpedig olyan sikerrel, hogy ez lesz élete kutatása. Eddigi legnagyobb eredményem fogom felmutatni, ezúttal tudományos bizonyítékokkal egyetemben.

— Ahogy gondolja, mester — a kutató kiment a barlangból és bezárta maga mögött az ajtót. Remélem, túléli az öreg. Beleszólt a mikrofonba:

— A kísérlet kezdetét veszi, óra indul! — Ez hosszú lesz. Elindult, hogy valami harapnivaló után nézzen.

Anbumadi újból becsukta szemeit. A kísérlet kezdetét vette. A meditációm lehetővé teszi, hogy életben maradjak: étel, ital, alvás nélkül, akár hetekig is. Most megmutatom a világnak, mire képes az emberi elme!

A jógi hatalmas tudás birtokosa volt. Képes volt szabályozni saját pulzusát, föld felett lebegni és mindenféle külső reakció nélkül tűrni a fájdalmat. Folyton úton volt és előadásokat tartott a világ legkülönbözőbb pontjain, így növelve egyre népesebb rajongótáborát. Nem meglepő, hogy a dicsőség a fejébe szállt. Azt képzelte, hogy a reinkarnációs folyamat csúcsán áll és isteni erők birtokosa. Egója az eget sértette.

Jane Fox unottan állt be Mercedes gyártmányú gépkocsijával a templom parkolójába. Ide jár anyám minden egyes nap… Kocsival is fél óra! Elindult az épület felé. Az istentisztelet már véget ért. A hívek kifele jöttek a templomból, az aznapi prédikációt vitatták meg, beszélgettek, tréfálkoztak. Jane közelebb ment. Ismerős arcot vélt felfedezni a tömegben. Stark kapitány? Itt? A lány nem akart hinni a szemének. Integetni kezdett a férfinak. A kapitány felfigyelt rá, visszaintegetett:

— Miss Fox! Micsoda meglepetés! Ön is ide jár? — kérdezte Peter Stark csodálkozással vegyes hangon.

— Üdvözlöm kapitány! Nem, én nem vagyok vallásos. Tudja, az anyám itt dolgozik és szerette volna, ha eljövök egy vasárnapi alkalomra — válaszolta Jane. Kedvelte Starkot. Tetszett neki a férfi humora s a gondolkodása a világról. Aranyos srác. Szeretném jobban megismerni. A férfi szólalt meg ismét:

— Á, az örökké vidám Ilona néni. Ismerem, bár eddig azt hittem, hogy csak a nevük egyezik.

A lánynak csak most tűnt fel igazán, hogy a férfi milyen jóképű. Magányos szíve hatalmasat dobbant. Felszínre bukó érzelmei legyőzték a belénevelt normákat. Izgatottan válaszolt:

— Stark! Kérem, tegeződjünk! — a lány legszívesebben lenyelte volna a mondatot. Túl gyors. Még alig ismerem. Végül is alkalmazottam az USLL-nél. Peter kérdően felvonta a szemöldökét, majd egy pillanat elmúltával újra simává varázsolta szoborarcát.

— Rendben, Jane — mondta kissé meglepetten. — Tudod, én sem vagyok az a vallásos típus. Én az öregem kedvéért járogatok el egyszer-egyszer, de csakis az ő lelki békéje miatt. Ez a kétezer éves történet Jézussal, meg a pokol és mennyország dolog… Valahogy nem tudom elfogadni. Nem járok templomba, de nem érzem magam emiatt bűnösnek! Tisztességes munkám van és hiszek valami felsőbb hatalomban, értelemben, mely hatással van földi életünkre. Azért annak örülök, hogy az öreget ez boldoggá teszi.

A lány elgondolkodott.

— Mintha kimondtad volna a gondolataim. Én sem hiszek abban, hogy minden ember bűnös. Igenis vannak jó emberek! Magamat is annak tartom és ismerek is egy jó párat. Bár apámat nem ismertem, tudom, hogy nagyszerű férfi volt. Csak jót hallottam róla, de azt nem, hogy vallásos lett volna. Milyen isten az, aki egy ilyen embert örök kárhozattal súlytana? Nem, az én istenképem más. Közelibb. Úgy gondolom, hogy az ember hozza létre saját poklát vagy mennyországát itt a Földön. Csak rajtunk múlik… Te mit gondolsz erről, Peter?

— Én is így gondolom igazgatónő… bocs, Jane. Szerintem is mi hozzuk létre saját mennyországunkat vagy poklunkat. Halálunk után meg minden kezdődik előröl. Újjászülethetünk ismét emberként, de akár rovarként is. Előbb említettem, hogy hiszek egy fejlettebb intelligenciában, mely befolyással van az itteni életre, de én mást értek az isten fogalma alatt. Szerintem valahol mind istenek vagyunk. Mindannyiunkban ott rejlik az isteni lét képessége. Csak tudnunk kell használni velünk született adottságainkat. Gondolatainkkal alkotunk és teremtünk… Tudtad, hogy az átlagember az agykapacitásának jórészét nem használja? Szerintem ez nagyon ér…

Jane közbevágott:

— Ez úgy hangzott, mintha valahonnan idézted volna. Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen jártas vagy a filozófiában. Kérlek, ne vedd sértésnek… de tényleg nem nézném ki belőled. — lesütötte a szemét. Már megint mit mondtál? Lassíts, Jane!

— Dehogy. Pontosan tudom, hogy festek kívülről. Én sem nézném ki magamból! — nevetett saját viccén. — Egyébként igazad van. Idéztem. Ismered az Elmeturbót?

— Hogy micsodát? — Jane őszintén kíváncsi lett.

— Az Elmeturbót — Peter még mindig látott némi értetlenséget a lány arcán. — Ez egy forradalmi módszer, mely segítségével felszabadíthatjuk elménk rejtett képességeit. A rendszert Dr. Manfred Esell német bölcsész és pszichológus professzor fejlesztette ki az elmúlt évek során. A doki, Elmeturbó — Új élet című könyve óriási sikert aratott. Az előszóban leírja, hogy százával telefonáltak az elégedett olvasók, nem bírták hálájukat kifejezni neki azért, amiért megosztotta velük e könyvben leírt titkokat. Saját tapasztalataim is ezt támasztják alá… Bizonyára még sokáig mesélt volna Jane-nek a módszerről s talán a lány is érdeklődve hallgatta volna, de ekkor Ilona Fox lépett közéjük. Sugárzó arccal kérdezte:

— Ismeritek egymást? Nem mondom… Látod, Jane! Legalább ezért megérte eljönnöd… Végül is, már harminc elmúltál…

— Anya! — Jane Fox igazgató újra kislánynak érezte magát. — Ne kezdd megint! Tudod, hogy a karrier áldozatokkal jár!

Stark kapitány egy ideig némán figyelte az eszmecserét, majd gyorsan közbeszólt, hogy megmentse a délutánt:

— Ő… biztos készen vannak már benn a terítéssel. Menjünk, mert nem marad sütemény! — szólt szélesen mosolyogva.

— Ó, attól nem kell tartanotok! Van bőven, éppen most jövök a gyülekezeti teremből. Láttam én előre, hogy bizalmas beszélgetés folyik, csak…— pörgette nyelvét a mama.

— Anya! — a lány hangja már kevésbé volt ingerült.

— Jól van, jól van — adta meg magát Ilona. — De aztán gyertek lassan, mert a végén tényleg elfogy a sütemény! — mondta mosolyogva, majd bement a templom gyűléstermébe.

— Komolyan mondom, gyereknek érzem magam mellette! — fakadt ki Jane. — Tudom, hogy amit tesz, azt csupa szívből teszi, de néha az agyamra megy!

— Megértelek. Az öregem meg mesélni szeret. Egy héten akár többször is képes ugyanazokat a történeteket felemlegetni. Hol a gyerekkoráról mesél, hol a háborúról, de ha mindezt legalább százszor nem hallottam, akkor egyszer sem! — nevetett Peter.

Jane is nevetett vele együtt. Majd kicsit komolyabb hangon folytatta:

— Mi is lenne velünk, ha nem lennének? Velük teljes az élet. Menjünk, együnk egy kis süteményt, ha már eljöttünk!

A két fiatal elindult a templom oldalépülete felé. Sorsuk azon a délutánon összefonódott.

Anbumadi meditációja elmélyült. Számára ott és akkor tér és idő megszűnt létezni. Először a külvilág hangjai haltak el, majd a gondolatok. Végül nem maradt más, csak a csend. Végtelen csend és üresség. Ilyen lehet meghalni. Semmiként várni az újjászületés pillanatát. A mester tudata már rég túllépett teste szükségletein. A levegőben lévő életenergiából biztosíthatom az alapvető életszükségleteimet. Igaz, kicsit lefogyok majd, de már amúgy is rosszul éreztem magam a bőrömben. Nem könnyű százhúsz kilót cipelni. Anbumadi tényleg nem volt sovány ember. Tanítványai maguk között „Két Buddhának” nevezték. A mester is nevetett magában a tréfán. Ilyenkor azt mondogatta: „Mindenkinek megvannak a maga hóbortjai, nekem az olvasás és az evés”. Ezzel rendszerint el is intézte az ügyet. Egy hét telt el a kísérlet kezdete óta. A kutatók türelmetlenek voltak, bár a műszerek hibátlan életműködést mutattak. Azonban nem a tudósok türelmetlensége zavarta meg a mester zord alvását. Elméje felélénkült. A körülötte lévő sötétség kitisztult és egy szigeten találta magát. Álom. Érdekes. Nem szoktak jelentkezni ilyen mélységű meditáció közben. Biztosan nem aludtam el. Nem értette a helyzetet. A sziget zöldjében egy tehén közeledett felé. Szent állat nálunk, mit akarhat? Az állat már egészen közel volt. A mesterre emelte tekintetét, szeme iszonytató értelemről tanúskodott. Szóra nyitotta pofázmányát:

— Anbumadi, népünk híres tanítója. Légy üdvözölve. A nevem Káli. Éveid keserves munkája most révbe ért. Itt az ideje, hogy megkapjad fáradozásaid jutalmát. Megmutattad, hogy az ember nem csak test és hogy a benne élő lélek isteni eredetű. Vedd hát e füvet, mely e sziget rétjeit borítja. Élet van benne. Miután megetted, még mélyebbre jutsz a lélek tavában. Még két hétig kibírod majd az alapvető szükségletek nélkül és megízlelheted az örökkévalóság örömét. Most, hogy átlépted a világ kapuját, minden meditációdkor meg fogok jelenni. Ez csak egy álom, de a fű valóban létezik és a föld is, amelyen állasz. A sziget el van rejtve ugyan a világ elől, de előlem nincs, mert én túl vagyok a Föld határain. Elvezetlek a szigetre…— Káli beleszagolt a levegőbe, majd egyre távolodott és távolodott, végül teljesen eltűnt, a szigettel együtt.

Anbumadi mester kinyitotta a szemét. Kutatók tucatjai rohantak oda hozzá, felsegítették, majd infúzióra csatolták. A mester még rápillantott a falon függő naptárra, mielőtt elnyomta volna a valódi álom. Három hetet töltött a „barlangban”, étlen, szomjan, alvás és szükség nélkül.

Jane maga is meglepődött, mennyire jól érezte magát aznap délután. Legalábbis ahhoz képest, hogy először el se akart menni az összejövetelre. Rengeteg új emberrel ismerkedett meg. A gyülekezet tagjai mind nagyon kedvesek voltak. Sokan kérdezték a munkájáról, végül is kevesen beszélhetnek egy titkosszolgálat vezetőjével. Egyedül Stark öregével nem ismerkedett meg, a férfi tájékoztatta róla, hogy korán hazament.

— Sajnos mostanában hamar fárad. Néha még a templomtól is… de máskor szívesen bemutatlak neki! — magyarázkodott Peter.

— Akkor majd megismerem máskor. Semmi gond — válaszolt a lány. — Későre jár, ideje hazamennem. Holnap korán bemegyek dolgozni. Most, hogy én vezetem az USLL-t, sok mindenen változtatni akarok. Elég volt az állandó zsugoriskodásból. Szeretném jobbá tenni mindenki munkáját, kezdve bónuszok adományozásával. Ehhez pedig idő kell.

— Persze, megértem. Nekem is mennem kell. Két óra múlva kezdődik a munkaidőm! — szólt Stark.

— Hú, tényleg! Első dolgom lesz felvenni valódi éjjeli őrséget! Még új nekem ez a főnökösdi. Igazgatóhelyettesként jóformán csak papírmunkát végeztem. Csak. Méltatlan az őrködés a kommandóhoz, találok hozzátok méltóbb feladatot!

— Nyugalom, nem céloztam semmire. Már egészen hozzászoktam, de azért jó lenne a váltás. Találkozhatunk valamikor munkaidőn kívül? — kérdezte, majd gyorsan hozzátette: szeretném ezt az oldaladat is megismerni!

Jane gondolkodást tettetett, bár magában már rég eldöntötte, hogy Igen.

— Nem gondolja, hogy fiatal hozzám, kapitány? — mondta végül mosolyogva.

— Eszemben sincs ilyet gondolni, Fox igazgatónő — vette a lapot a férfi.

— Akkor, végül is, miért ne? Én is szívesen megismernélek. És hallanék még az Elmeturbóról is. Érdekes volt, amit a teázás után mondtál. Szóval, segítőket hív egy másik világból?

— Pontosabban virtuális segítőt. Az agyad generálja, de olyan, mintha valódi lény lenne. Olyan, mintha a tudatalattiddal beszélgetnél, és az válaszolna is neked. Valójában nem mond semmit, amit magad ne tudnál, viszont sokkal több információt raktároz, mint a hétköznapi memóriád. Szinte mindent, amit valaha hallottál, láttál vagy olvastál. De azt mondtad, menned kell és a végén én is elkések a munkából. Nem tudom, mit szól majd akkor a főnököm…— húzta újra mosolyra a száját.

— Hát, nem fog örülni… — mosolygott a lány is. — Viszlát, Stark! Köszönöm a délutánt! Majd megejtünk egy találkát, ha végére jártam ennek a John Lasty ügynek. Szerintem nem nyelhette el a föld. A CIA-ban meg sohasem bíztam igazán. Végére járok a dolognak és ebben maga is segíteni fog, kapitány!

— Feltétlenül, Jane! — váltott újra tegezésre Stark. Jó estét neked is!

Elváltak. Jane hazafelé vezetett, mikor megszólalt a mobilja. Kihangosította a hívást. A telefonáló hangjától kirázta a hideg. John Lasty volt a vonalban.

Anbumadi mester egy kórházi ágyon hallgatta Dr. Manfred Esell elismerő szavait. Az Elmeturbó atyja elsőként értesült a sikeres kísérletről, mivel baráti szálak fűzték a mesterhez. Sok segítséget kapott tőle korábban könyve előkészítése közben. Bár Anbumadi már kipihente a kísérletet, még voltak hátra orvosi utóvizsgálatok. Ez volt az utolsó napja a kórházban. Élénk társalgásukat egy nővér szavai szakították meg:

— Elnézést, uraim. A mesternek látogatója van — Anbumadi elvárta, hogy így szólítsák.

— Látogató? Nem tudhat senki más a kísérletről, csak én és Esell doktor, na meg a kutatók. Hogy hívják? — Anbumadi nem örült a hírnek.

— Valami újság főszerkesztője, azt hiszem… Alaina Riene –ként mutatkozott be — a nővér láthatóan nem volt járatos a hírek világában.

— Alaina Riene? — kérdezte Esell. — Az American True Life magazin sztárja? Itt Indiában? Mester, jobb ember nem is jöhetett volna a médiától!

— Igen, valóban szerencsés fordulat. Javítson ki, ha nem jól emlékeznék, de úgy rémlik Miss Riene újsága attól várt világhírűvé, hogy hihetetlen, de mégis igaz dolgokról ír. Nekem pedig az eredményeim ismertetéséhez szükségem van valakire, aki leközli a hírt. Tyű! A világhírű újság főszerkesztője személyesen keres meg? Nem rossz, igazán nem rossz. De valakinek akkor is eljárt a szája.

— Behívjam? — tudakolta a nővér.

— Köszönöm, persze, hívja csak be! — válaszolta a mester, mire a lány elsietett. Pár perc múlva Alaina Riene belépett a kórterembe.

Ilona Fox csendben térdelt a kis szobája falán függő kereszt előtt. Imádkozott. Minden este, amióta férje, Harry Fox ezredes eltávozott az élők sorából, immár vagy harminc éve. Imádkozott a háború sújtotta területek lakosságáért, a betegek gyógyulásáért, bárhol is legyenek a Földön és minden szenvedés orvoslásáért, ami csak eszébe jutott. Szívből tette, nem vallásos túlbuzgóságból. Órákat tudott ebben az áhítatban eltölteni. Legfőképp lányáért imádkozott. Jane ugyan tiszteletben tartotta anyja hitét, de már rég szakított a vallással. Kisiskolás korában még hittanórákra is eljárt, azonban a nyomozói pályára lépése után egy tragikus eseményt követően szakított Istennel. Ilona mindennél jobban vágyott arra, hogy lányából is hívő keresztény legyen, hogy megismerje Isten valódi arcát, megtapasztalja végtelen szeretetét. Azon az estén is, ott a kereszt előtt térdelve ezért könyörgött:

— Uram! Tudom, hogy ismered szívem minden óhaját, hisz hogyne ismernéd. Előtted semmi sem marad elrejtve. Jane-ért könyörgöm hozzád, ezen a napon is. Hogy lelke megpihenhessen nálad és belekóstolhasson eljövendő országod örömébe. Öreg vagyok már. Érzem, hamarosan haza kell térnem. Ezért kérlek Istenem, tekints le szolgálóleányodra, ahogyan Máriára is letekintettél. Immár harminc éve annak, hogy férjemet elszólítottad mellőlem, nem ajándékoztál meg unokákkal sem, hiszen Jane-nek még férje sincs. Mégis hű voltál hozzám egész életemen keresztül és hosszú, boldog életet mondhatok magaménak. Nincs miért panaszkodnom. Kérlek Uram, ne hagyd lányom elveszni! Küldj oltalmazó angyalt és vigyázz rá akkor is, ha én már nem leszek az élők sorában. Ne vesszen kárba szeretett Fiad Jane-ért hullatott vére! Bízom benned, Uram, mert tudom, hogy aki benned bízik, az nem szégyenül meg. Hallgasd meg imádságom az Úr Jézus Krisztusért! Ámen.

Az özvegyasszony felállt a földről. Még vasalnom kell. Így, hogy napjainak jórészét a templomi munka tette ki, nemigen maradt ideje kis otthona feladataira. Rohamtempóban dolgozott, akár éjfélig is az „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” bölcseletből kiindulva. Házában mindig is katonás rend uralkodott. Nem véletlenül. Férje az amerikai hadsereg tisztjeként rendmániás volt és ebből a feleségére is jó adag átragadt. Ilona a ruhák kivasalása közben rádiót hallgatott. Épp egy csillagászati műsor ment a kedvenc csatornáján. Egy hullócsillag „rajról” beszéltek, amit az elmúlt hetekben és az elkövetkező pár hónapban figyelhetnek meg az érdeklődők a tiszta éjszakákon. Valóban feltűnően sokat látni mostanság. Mintha egy varázsszót mondott volna ki, látta, ahogy egy hullócsillag halad el közvetlenül a város feletti égbolton.

— Szabadság! — ordította egy fogoly az általa szétfeszített rácsok közül. — A bosszúnk közel! — üvöltött ismét, majd elhagyta fogsága helyszínét. Az egyre növekvő sötétség csak segítségére volt a szökésben.

[Tovább](page37.html)