Lehull a hetedik csillag

Alaina Riene nem szeretett tétlenül várakozni. A nővér azt mondta, egy pillanat és visszajön. Ennek már tíz perce. Ahogyan a kórház folyosóján járkált fel-alá, megrohanták az elmúlt két nap emlékei. Az a különös üzenet, az a különös alak. Minek is hívta magát? D betűvel kezdődött a neve, ha jól emlékszem… D, mint… DR. DEALER! Igen, ez volt a neve! Alaina az American True Life főszerkesztőjeként nagy nyomásnak volt kitéve. A magazint a megbízhatósága tette világhírűvé, kritikusok ezrei ostromolták nap mint nap az egyre nagyobb ismertségnek örvendő havilapot. Fogást azonban soha senki nem talált rajta. Mindig kiderült, hogy az újságban a leghihetetlenebb hírek is igazak. Alaina a népszerűség csúcsára került, ám ennek megvoltak a maga hátrányai is. Kevés szabadidejét a „hihetetlen, de igaz” történetekre való folyamatos vadászat töltötte ki, hiszen kellett a cikkekhez az anyag. Most azonban más történt. Úgy is mondhatnánk, „a hír házhoz jött”. Pontosabban a postás hozta. Épp azon törtem a fejem, hogy mi legyen a következő hír, amikor megnéztem a postát és azt a különös üzenetet találtam. Hogyan is hangozott? Még jó, hogy elhoztam magammal. Elővette a táskájából a levelet és még egyszer átfutotta a fekete sorokat:

Tisztelt Főszerkesztő Asszony!

Nyilván csodálkozik e levélen, kezdve a feladó nevével. Igen, a DR. DEALER nevet szoktam használni. Tudja magam is ismert ember hírében állok és ez egy biztonsági intézkedés. Mindemellett szükséges, hogy a címzett azonosítani tudja valamilyen módon az üzenet küldőjét. Nagy rajongója vagyok az újságnak! Az eddig megjelent összes számot olvastam és mindig nagyon várom a következő lap megjelenését. Elhatároztam, ha alkalmam nyílik, segíteni fogom az Ön munkáját. Az alkalom most érkezett el. Ne kérdezze, honnan tudok ezekről, mert mint írtam, befolyásos ember vagyok és nekem is vannak kapcsolataim… Lényeg a lényeg, tudok egy jó kis hírt magának. A média nem tud róla még semmit, mivel az egész kutatás dolog csak egy nap múlva fejeződik be s a kutatók még nem publikálták. Utazzon a borítékban mellékelt címre. Egy kutatás helyszíne ez, melyen a híres Anbumadi mester az emberiség eddigi legnagyobb csodáját viszi véghez pár napon belül. Az American True Life-nak kell elsőként leközölni a hírt. Remélem segíthettem! Üdvözlettel: egy lelkes olvasó, DR. DEALER

Alaina először nem akart hinni a titokzatos Dr. Dealer nevű alaknak. Mégis, minél többet gondolkozott a levél tartalmán, annál jobban felkeltette figyelmét az ügy. Elkezdett kutatásokat végezni arra nézve, hogy merre járt a neves mester az elmúlt napok, hetek során. A legfrissebb hír egy három héttel ezelőtti újságcikk volt, mely szerint Anbumadi jelenleg Indiában tartózkodik egy fontos kísérlet céljából, azonban azt, hogy e kijelentés mit takar, nem tudták kiszedni a mesterből. Így nyilatkozott: „Igen, szülőhazámba-Indiába visz ismét az utam. Hogy miért? Nos, azt nem kötném még az orrukra… legyen elég annyi, hogy egy fontos kutatásnak leszek a résztvevője, de egyelőre nem mondok többet. Két hét múlva újra nyilatkozom, akkorra talán eredményeim is lesznek már.” Mint kiderítette, azóta három hét telt el és a mestert mintha a föld nyelte volna el. Senki nem tudott róla semmit. A főszerkesztőnő a mellékelt üzeneten egy indiai címet látott s abban a pillanatban elhatározta, hogy utána jár a dolognak, még akkor is, ha hihetetlenek a körülmények. Végül is ezért dolgozott, a hihetetlen hírekért. Alaina merengését a kórház folyosóján kopogó cipők jellegzetes hangja szakította meg. A nővér sietett vissza.

— Asszonyom! A mester fogadja. Elkísérjem a kórteremhez vagy odatalál egyedül is? — kérdezte túlzott lelkesedéssel a hangjában.

— Odatalálok, köszönöm — Mosolyogj Alaina, feladatod van!

A nővér még elhadarta, hogy ha bármire szüksége lenne, akkor feltétlen keresse meg, mert szívesen segít. Az újságírónő alig tudta elhessegetni. Hosszú léptekkel vágott neki a folyosónak. 705-ös, 706-os… Megvan! 707-es kórterem. Benyitott. A közel harminc ágyas helyiség szinte teljesen üres volt. A mesteren és egy másik személyen kívül, akit nem ismert fel, más nem tartózkodott benn. Köszönni akart, ám a mester gyorsabb volt:

— Á, Miss Riene! Nem is tudja, mennyire örülök, hogy találkozhatok az American True Life újdonsült csillagával! — mondta sugárzó arccal.

A rossznyelvek szerint több American True Life alkalmazott állásába is került az „újdonsült csillag” felemelkedése. Alaina Riene-t a bulvárlapok csak „Rinocérosz Hölgyként” emlegették. Az elnevezés találónak bizonyult. A lány, hogy a főszerkesztői posztot elérje, feldühödött orrszarvúként gázolt át mindenen és mindenkin. Miss Riene gátlástalanul rúgta fel az alapvető emberi értékeket, ha karrierről volt szó.

— Enyém a megtiszteltetés, Mr. Anbumadi. És az úrban kit tisztelhetek? — fordult az ágy mellett álldogáló férfihoz.

— Bocsásson meg, asszonyom! Dr. Manfred Esell vagyok, a mester közeli barátja — szólalt meg némi szégyenkezéssel a hangjában. — Nem is zavarnék tovább. Viszlát Anbumadi! Még egyszer gratulálok az eredményekhez és további sikereket kívánok! Miss Riene, jó munkát! — azzal a bennlévők köszönését meg sem várva elsietett.

— Az én Manfred barátom nem szereti húzni az időt. Kérem, bocsássa meg neki! A munkája miatt állandóan úton van. Most is csak egy órácska erejéig ugrott be hozzám a kórházba. Gondolom, tudja, hogy Esell doktor a népszerű Elmeturbó atyja. Hallott már a módszerről? — kérdezte barátságosan.

— Igen, hallottam. Sőt, egy tanfolyamra is elmentem, bár engem nem tudott meggyőzni.

— Sokan így vannak vele… na, de térjünk látogatása tárgyára. A kísérletem eredményeire kíváncsi, jól gondolom? — szögezte a kérdést a lánynak.

— Tökéletesen. Ezért vagyok itt, bár nem tudom, hogy mit foglalt magába a kísérlet. Csak a jelentőségéről szereztem tudomást.

— Erre is mindjárt rátérünk, de előtte árulja el, kérem, honnan szerezte az információit? A kísérletről rajtam és a kutatócsoportomon kívül nem tudhatott senki. Manfred szerzett róla elsőként tudomást. Örülök önnek Miss Riene, ugyanakkor aggodalommal tölt el az ittléte. Ezért megkérdem, honnan tudott a kísérletről?

A lány egy pillanatig habozott. Vajon elhiszi a Dr. Dealer nevű fickóról szóló történetem? Végül belevágott:

— Két napja történt, hogy…

Jane Fox nehezen tért magához a döbbenettől. Bár otthonától kb. tízpercnyi út választotta el, félreállt a közeli benzinkút parkolójába. A főnököm él. Igen, a hívó hangja bizonyosan John Lasty-é volt. Nem is az döbbentett meg, hogy nem halt meg. A legbensőm tudta, hogy életben van. De a hangja. Furcsán határozott. Hideg. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Mindemellett a lány nem volt naiv. Felvetette annak a lehetőségét is, hogy valaki megpróbálja magát az USLL volt igazgatójának kiadni. Utána kell járnom a dolognak. Mit is mondott Lasty? „Halott” akar még maradni, ezért egy titkos találkozót kér. Kedd, hajnali öt óra, kikötő, 422-es raktár. Rápillantott a már-már a nullához közeledő tank-mutatóra. Kiszállt az autóból s nekilátott a tankolásnak.

Anbumadi szótlanul hallgatta az újságíró szavait. Mikor a lány befejezte, elgondolkodva szólalt meg:

— Hm. Fölöttébb érdekes történet. Lehetséges, hogy más körülmények közt nem hinnék magának, de ezúttal azt hiszem nincs más választásom — rövid szünetet tartott, majd folytatta. — Sohasem hallottam Dr. Dealer nevű személyről, legalábbis a magas körökben nem ismerek senkit, aki ezt a nevet használná álnévként… Persze ezért álnév. Vigyázzon kisasszony! Nem tudom, honnan szerezhetett tudomást ez az alak a kísérletről, de abban biztos vagyok, hogy nem szívességből szólt magácskának! Na, igen, a kísérlet…

Alaina az elkövetkező percekben a mester beszámolóját hallgatta. Anbumadi minden egyes mondata fokozta a lány érdeklődését. Véletlenül elkottyantotta a szigetet is. A főszerkesztő közbevágott:

— Léthé? Hiszen ez a sziget létezik! Erről a helyről szólt az egyik cikkem a legutóbbi számban. Óriási sikert aratott. A szigetet egy brit földrajztudós fedezte fel néhány évvel ezelőtt. Sajnos még nem volt alkalmam elmenni, de szívesen megnézném testközelből is.

— Remek! Tehát ismeri a helyet? Tudja mit, tartson velem! Következő utam Léthére visz. Amolyan kutatóútnak terveztem és eredetileg úgy volt, hogy egyedül megyek, de két személy még nem kelt akkora feltűnést… Nos, velem tart?

Alainát meglepte a mester kijelentése. Egy út a világhírű Anbumadival? Persze, hogy elmegyek! Talán még egy plusz cikk is összejön. A lány kedvelte a mestert. Nagy jógarajongó volt és az összes könyvét olvasta.

— A legnagyobb örömmel. Úgyis rég voltam szabadságon.

— Nagyszerű. Gondolom, tudja, hogy az út nem egy életbiztosítás. Sokan próbáltak már eljutni Léthére, azonban csak keveseknek sikerült. Az időjárási viszonyok nagyon mostohák tudnak ott lenni. Legjobb, ha ennek az indulás előtt utánanézünk. Holnap engednek ki a kórházból. Egy hét alatt összeszedek mindent, ami kellhet és bérelek egy hajót is. Addig is megírhatná a kísérletemről szóló cikkét.

— Igen, amint visszaértem a hotelba, neki is látok. Akkor egy hét múlva… Viszontlátásra Mr. Anbumadi! Rövidesen hívni fogom!

— Viszlát, Miss Riene! Számítok kegyedre!

Alaina összeszedte a holmiját, majd elhagyta a kórház épületét. A közeli Fehér Elefánt hotelba tartott.

— Taxi! — kiabálta, de a jármű az orra előtt hajtott el. Nem volt kedve megvárni a következőt. A Fehér Elefánt gyalog maximum egy negyed óra. Egy kis testmozgás sohasem árt. Elindult. A lánynak a testmozgással kapcsolatban igaza volt, ám ha tudta volna, hogy követik, valószínűleg nem választja ezt az utat. A feketeköpenyes férfi egy közeli bódé mögül figyelte az újságírónőt. Sétál. Az események eddig jól alakulnak. Elrakta a távcsövet, majd Alaina után sietett.

Hétfőre Jane kivett egy szabadnapot. Komolyan el kellett gondolkoznia John Lasty telefonhívásán. Gondolta, ha már úgy is ráér, meglátogathatná az édesanyját is. Mikor megérkezett, Ilona Fox a konyhából szólt oda neki:

— Jane! Lányom! Jaj’ de örülök, hogy beugrottál! — a mama előbújt a fazekak mögül. — Sajnos nem tudlak megölelni, mert mint látod lisztes a kezem. A gyülekezetnek sütök pogácsát. Van kedved segíteni? Emlékszem, mikor kislány voltál imádtad a leveles tésztát! Mindig lecsípted a készülő sütemények szélét! — Ilona jóízűen felnevetett. — Hát azok voltak a szép idők…

A lány szemeiben könnyek gyűltek. Anyja szavai először eszébe juttatták boldog gyerekkorát, majd halott vőlegényét. Szipogva ölelte át az édesanyját.

— Persze, hogy segítek, anya! Veled mindig öröm a sütés!

Ilona összecsapta a kezét és szakácsnősen felemelte a fakanalat:

— Akkor vágjunk bele! Gyorsan elpakolok innen, hogy kényelmesen elférjünk. Itt van a gyúródeszka, itt vannak a formák, itt a liszt…

Anya és lánya belevetette magát a konyhaművészet rejtelmeibe. A délután gyorsan elszaladt. A pirospozsgás pogácsák elégedetten sorakoztak a tálcákon. Alakjuk tökéletes, ízük fenséges volt. Bár Ilona néni nagyszerű szakács volt, még neki sem sikerült volna csupán a hozzávalók és a megfelelő technika ismeretében ilyen mesterművet alkotni. Erre csakis a konyhát mélyen átjáró szeretet lehetett képes.

Anbumadi mester elégedetten szemlélte az előtte elterülő kék vizet. A mester egy régi halászbárka kormányánál állt, a hajó egy sziget felé tartott, mely minden mérfölddel egyre nagyobb és nagyobb lett.

— Hamarosan kikötünk! — kiáltotta le a mester a kabinjában készülődő Alaina Riene-nak. — Álmaim szigete, már csak néhány csomóra! Kalandra fel, Miss Riene! Utazásunk a céljához ért! Anbumadi a sziget homokfövenye felé fordította a hajót, majd lement ős is a csomagokért. A fedélzet kiürült, így a feketeköpenyes férfi előbújhatott rejtekhelyéről. Elővette adóvevőjét, majd olyan halkan, ahogy csak bírta, egyetlen szót lehelt a készülékbe: — Megvannak!

Másnap hajnalban, Jane szapora léptekkel vágott át a régi raktárak, dokkok között. 422-es raktár, 422-es raktár… Hol a francban van? A lány lassan egy órája keringett a kikötőben. A levegőben ürülék és halszag keveredett a tenger illatával. Orrfacsaró ez a bűz. A csőcselék mind itt végzi el a dolgát. Le merném fogadni, hogy e lepusztult környék sok, az USLL által körözött alakot rejt. Talán majd körülnézek itt egy kicsit, ha végére jártam ennek a Lasty ügynek… Az igazgatónő tekintete újra és újra végigpásztázta a raktárházak számozását, de csak nem akadt a 422-es nyomára. Ahogy így bolyongott a hajnal sötétjében, egy hang szólította meg. A lány hátán a hideg futkosott.

— Jane! Csak nem engem keres? — nevetett az illető, a hangja kísértetiesen hasonlított Lastyéra. — A 422-est valóban nehéz megtalálni… Hiszen ha jól megnézi, a számozás négyszáznál véget ér — a férfi nevetése még harsányabbra váltott. Jane csak állt dermedten. Lasty? És ha igen, miért űz velem ily ízléstelen tréfát? Nem szokása. A férfi újra megszólalt:

— Gratulálok, Miss Fox! Biztosan örül, hogy ön lett az USLL új igazgatója — a férfi előlépett a sötét sikátorból. — Én is magát tartom a legalkalmasabbnak a feladatra — hosszan rámeredt a lányra, tekintetéből valami hideg és riasztó sugárzott. — De mint látja, John Lasty él és virul!

Jane szóhoz sem jutott a döbbenettől. Végigmérte a férfit. Lasty általában fekete öltönyt, drága cipőt és órát viselt, őszülő hajszálai pedig rendezetten sorakoztak a fején. Most egészen máshogy festett. Arca és haja fekete volt a kosztól, a ruhája akár egy csavargóé is lehetett volna.

— Lasty? — szólalt meg a lány nagysokára. — Mi az ördög történt magával? És mégis, hogy néz ki? Tudom, hogy elvileg a főnököm, de ez, de ez… Egyáltalán miért űz velem ilyen kegyetlen tréfát?! — fakadt ki.

— Nyugalom, Jane. Csak egy kicsit szórakoztam… Az nem tilos, vagy mégis? — elnevette magát. — Ami a külsőmet illeti… Nos maradjunk annyiban, hogy kegyed marad az USLL igazgatója, nem térek vissza…még. Pár napja valaki megpróbált megölni és az illető akár lehet a mi kis titkosszolgálatunknál is, nemde? — megint felnevetett, Jane hátán ismét a hideg futkosott. A főnököm sohasem szokott nevetni. Lasty folytatta. — Hogy miért hívtam ide? Van egy kis feladatom a maga számára. Mondja, hallott már a Panterráról?

— Arra a bűnszövetkezetre gondol, amit a „Fekete Párduc” vezet? Megtudott valamit?

— Mielőtt az a szerencsétlen támadás bekövetkezett volna, elcsíptünk egy információt, mely szerint a Fekete Párduc egyik ügynöke jelenleg New York-ban tartózkodik. A kommandó elkapta és a motozásnál egy rendkívül érdekes üzenet kerül elő. — egy borítékot csúsztatott Jane tenyerébe. — Talán ez a levél végre elvezet minket a Párduc barlangjába! Kapja el az átkozottat! — megvárta, amíg a lány elteszi a dokumentumot, majd folytatta. — Még valami. Rólam ne szóljon egy szót se senkinek, legfőképpen az elnöknek ne. Jelentkezni fogok, amint biztonságosnak ítélem a körülményeket. Jó munkát, Jane! Bízok Önben! — a férfi sarkon fordult és elviharzott. A lány még mindig alig kapott levegőt az ijedségtől. Fölöttébb különös. Legalább már tudom, hogy él a főnököm. De az ügynek még korántsincs vége… Nem tetszik nekem ez a dolog, nagyon nem. Nekivágott a reggelnek. Nem volt kedve bemenni a munkahelyére. Túlságosan is felkavarták a hajnali események ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Gondolta, sétál egy kicsit. Az idő kellemes volt, a nap első sugarai áttörték a felhők függönyét és megsimogatták a lány arcát. Napkelte. Mily csodás. Elhagyta a kikötőt, majd nekiindult az ébredező város utcáinak.

Jane félúton járhatott munkahelye és a kikötő közt. Lábai a sok járástól teljesen elfáradtak. Leült egy padra, hogy kinyújtózhassa tiltakozó végtagjait. Ekkor eszébe jutott a boríték. Végül is, akár meg is nézhetném. Körbepillantott. Nincs senki a közelben. Feltépte. Mikor a levél végéhez ért, kiejtette kezéből a borítékot. Jane-t a sírás kerülgette. A dokumentumból kiderült, hogy az elfogott ügynök egy közelgő emberrablás terveit szövögette. Egy cím is állt benne, mely feltehetően az elrabolandó személy lakása. Lehetetlen! Ez csak egy rossz vicc lehet! A célpont az édesanyja volt.

— Taxi! — kiáltotta, de a jármű előtte húzott el. — Taxi! Taxi! — ordította már torka szakadtából, de mintha meg se hallották volna. Remek, ez a nap is jól kezdődik! Édesanyám lehet, hogy óriási veszélyben van! Most mit csináljak? Visszaült a padra s elgondolkozott. Megvan! Elővette telefon-ját és beütötte az első számot, ami az eszébe jutott. A hangszórók életre keltek.

— Halló! Itt Peter Stark beszél — hangzott a vonal másik végéről. Jane nem tudta leplezni izgatottsággal vegyes bánatát. Próbálta visszatartani a sírást. Amint megszólalt, a férfi már tudta, hogy baj van.

— Peter! Itt Jane. A segítségedre van szükségem! Egy hatalmas félreértés történt. Értem tudsz most jönni? Itt vagyok a HappyFlowers virágüzlet és a John&James sarkán.

— Huh, természetesen, máris ott vagyok, de el tudnád mondani, hogy mégis mi történt? — a férfi az értetlenség legkisebb jelét sem adta. Hangja tiszta és nyugodt volt.

— Elmondom, amint ideértél! Nem kockáztatom meg, hogy esetleg egy harmadik fél fülébe jusson a dolog. Ugye megérted?

— Persze. Öt perc és ott vagyok.

— Köszönöm! — hálálkodott a lány.

— Semmiség. Egyébként most haladtam el az USLL székház előtt, ahol láthatóan történt valami. A mieink mindenütt… Ó, és ebben a pillanatban érkezett egy mentő is…

— Akkor előbb oda megyünk! — nyugtázott Jane. Basszus. Első a kötelesség. Csak nem történik anyámmal semmi ebben a pár percben, ha már elfogtuk az emberrablót. Lehet, hogy nincs is már otthon…

— Hamarosan ott vagyok — a vonal másik végén letették a telefont. A mindig megbízható Stark kapitány. Remélem, tényleg hamar ideér!

Jane Fox még soha nem volt ennyire ideges. Percenként legalább háromszor pillantott karórájára, miközben az utat kémlelte, jön-e már a fekete BMW. Lehet, hogy új kocsija van. Egy pillanattal később a fekete BMW felállt az előtte elterülő járdaszegélyre. Az első ajtók ablakait lehúzták. Peter Stark fekete napszemüveget és bőrdzsekit viselt. Elegáns farmerjén látszott, hogy még az éjjeli műszakon viselte.

— Kisasszony! A hintó előállt! — kiáltotta oda Jane-nek egy fiákeres stílusában. A lány azonnal beszállt az anyósülésre.

— Köszönöm — hálálkodott Jane.

A kapitány beletaposott a gázba s az 560 ló nekivágott az ébredő város utcáinak.

Két ember mászott felfelé Léthé zöldellő hegyoldalán. Egy férfi és egy nő. A férfi lépésről-lépésre vonszolta fel százhúsz kilós bálnatestét a hegy oldalán, miközben gőzmozdony módjára fújtatott. Vele szemben a nő karcsú volt és fiatalos. Harmincas éveinek végén járhatott, de alkata miatt legalább tíz évet letagadhatott volna. Alaina hátrakiáltott a lemaradt mesternek:

— Szerintem megérkeztünk — leguggolt a fűbe. — Ez a növény itt elég furcsa és ezenkívül megfelel a leírásának.

— Mind… járt… oda… érek…— fújtatott Anbumadi. — Nem… nekem… való… a… hegy… mászás — lehelte. Pár perc elteltével odaért az újságírónőhöz s lerogyott a fűbe. Elővette vizeskulacsát és jól meghúzta.

— Így ni! Már mindjárt jobb! — mondta elégedetten. — Hadd nézzem azt a füvet! — kivette a lány kezéből az álombéli növényt s nagyítója alatt megvizsgálta. Elégedett mosoly ült ki a mester arcára.

— Az élet füve! — kiáltott fel boldogan. — Pontosan ilyen volt az álmomban! Aranyszínű virág, árvácskához hasonló szirmokkal, gyöngyvirágéhoz hasonló levelekkel! — hirtelen elhallgatott. Alaina látta, hogy Anbumadi erősen gondolkozik. A férfi megvakarta kopasz fejét, majd ismét megszólalt:

— Igen, minden stimmel — mondta elgondolkodva. — De én tudós vagyok. Tudnom kell, hogy valóban használ-e. Mondja, kérem, van Önnél bicska, kés… valami vágó szerszám? — kérdezte Alainára pillantva. A lány megpróbálta kitalálni, vajon mit akarhat a mester, azonban nem akarta, hogy lássa rajta a habozást, így átnyújtotta vadászkését.

— Vigyázzon vele, igen éles! — figyelmeztette a férfit.

— Az a jó, az a jó — motyogta maga elé a mester, majd egy gyors mozdulattal alkarjába vágta a kést. A lány elszörnyedt. Anbumadi karjából spriccelni kezdett a vér. Aztán rájött a férfi céljára. A mester eltörte a növény szárát s szörpszerű nedvéből pár cseppet a sebre cseppentett. A vérzés abbamaradt, a seb a szemük láttára kezdett összehúzódni. Egymásra néztek. Tudták, hogy felfedezésük forradalmasíthatja az orvostudományt. Fogták a hajóról hozott ásókat és cserepeket s nekiláttak az átültetésnek.

Nem sokkal később a halászbárka kifelé tartott Léthé homokkal fövenyezett öbléből. Anbumadi elégedetten szemlélte értékes rakományát. A növényeket előregyártott acélkazettákba helyezték, így bármilyen tűz és mechanikai hatást átvészelhettek. A mester elhagyta a rakteret. Épp felfelé tartott az acéllétrán, mely a rakteret kötötte össze a fedélzettel, amikor valami megrázta a hajót. A férfi kezei az utolsó pillanatban markolták meg a létra biztonságot nyújtó fokait. A fedélzeten szörnyű látvány fogadta. Alaina Riene kétségbeesetten oldott ki egy mentőcsónakot, majd a vízbe vetette magát. A hajóorr megsemmisült. Ami megmaradt belőle, az is lángnyelvekben fürdött. Uram, segíts! Anbumadi is átvetette magát a hajókorláton.

— Fogja meg! — kiáltott az újságírónő s egy mentőövet dobott a hajó mellett landoló férfinek. — Valaki tűz alá vette a ha…— nem volt ideje kimondani. A halászbárka maradványait nagy robajjal elnyelte a tenger. A hullámzás felborította a mentőcsónakot. A két utazó a víz alá merült. Tüdejük kétségbeesetten tiltakozott a tengervíz ellen, melyet a növekvő oxigénhiány egyre közelebb húzott e létfontosságú szervhez. Az utolsó pillanatban sikerült elérniük a felszínt. Alaina megkapaszkodott a felborult csónakban. Kipislogta szeméből a vizet. A lány világosan emlékezett, hogy még nappal volt a katasztrófa kezdete előtt, de most éjszakában találta magát. Miközben fuldokoltak, hatalmas árnyék vetült a hajótöröttekre. Anbumadi is kereste a napszakváltás forrását. Nagy nehezen sikerült megküzdenie a mentőöv szorításával és felfele emelte tekintetét. Az újságírónő is abba az irányba nézett. A látvány minden képzeletet felülmúlt. Egy hatalmas tengeralattjáró takarta el a horizontot. A jármű csúcstechnológiás volt minden tekintetben. Alaina Riene kapcsolatai révén nem egyszer bejutott már az amerikai haditengerészet bázisaira, ahol szintén voltak csúcsfejlesztésű tengeralattjárók, de azok kishalak voltak csupán a föléjük magasló Örvénylovas-hoz képest. A jármű külső fedélzetén a feketeköpenyes férfi elégedett mosolyra húzta száját. Ismét beleszólt adóvevőjébe:

— Glubokij admirális! Induljanak a búvárhajók! Hozzák fel a fedélzetre a zsákmányt! A fémdobozokra különösen ügyeljenek! A két hajótöröttet vigyék a hajóbörtönbe! Személyesen foglalkozom majd velük!

A hegy oldalán egy tehén legelészett. Érdeklődve szemlélte az eseményeket. A végkifejlet láttán pofázmánya torz mosolyra nyílt. Megcsóválta túlméretezett fejét. Emberek. Élet füve. Marhaság. Rágta, rágta a füvet, míg folyton figyelő fülei veszélyt nem jeleztek. Gyorsan odébbállt. Másodpercek múlva a mezőn egy hullócsillag ért földet. Az ököl nagyságúvá égett kő kráterré változtatta a mezőt. A tehén ekkor már messze járt. Bőgése eggyé vált az éjszaka lényeinek harsány kacajával.

[Tovább](page38.html)