„Eger”-várához

Most, mikor jégvirág nő az ablaküvegen,
S az öreg kertkapura hóember vigyáz,
Most, mikor a jobb lenni idebenn,
Lelkem tornyodon gyakran elodáz.
De nem ám a zord téli bástyán, hol legfeljebb
Madáretető virít, lelkem a melegebb
Tavaszban jár, üde zöld réten,
Erdőn, égszín égen, ahová nem
Hallatszik el, a nagyváros zaja, ott mesél
Nekem, egy öreg almafa, öreg almafa,
Várorom ölén, ott lehetek
Szabad, igazán ott lehetek én.
Míg hű Barka kutyám, nyúl után kutat, lelkem
Bejárja a jégvilág múltat, bejárom a
Múltam, ejj de szégyellem, ott hol
Az Istennek lábát elengedtem.
Könnyem kibukik, míg nézem Barka kutyám, ejj,
Hogy az ördögbe, vajon miért ilyen vidám?
Kutya ő nem ember, állat csak
Az ám, s akkor rájövék, miért illy’
Vidám, nem gondol a múlttal, sem a jövővel,
Megfogatta Ura tanácsát, ne aggódj az
Ingatag jövővel, amely csak
Isteni adomány, manna mely még
Nem a tied, egyedül a jelened éled!
Ne aggódj a múlttal, hisz nem több mint pára, mely
Az új nappal rögtön felszálla.
A múlt csak romvár, halott kő, mit
Jelenünk fényesre csiszol, s e szebb kő lesz majd
Alapjául, jövőnk otthonának, hol itt a
Bánat, hol itt a szenvedés, ne
Tekingess hátra, előre nézz!
Maradj a jelenben, jövőd otthonában, hol
Ember, állat élhet örök boldogságban, hol
Nem kísért a múlt, nem piszkál a
Jövő, rád gondod visel az Örök
Létező, megbékélt hát szívem hisz halottól
Félt, kinek kriptája a fejemben élt, tűnj hát
El, te kísértő lidércláng, te…
S el sem hangzék a szó, a lélek már
Szabad, szívem a felhőkön, új szárnyra kaphat.
Újra hallom a madárcsicsergést, a fehér
Hó ropogást, a szánkótalpak
Suhogását, melyen gyermek hangja kél,
Kicsiny lettem én is, ki örök táncban él.