Téli lélektükör

Fehér pilleszárnyak álmos tengerében,
Ürességtől kong a lélekvár fala.
Sziporkázó téli napsütésben,
Terül széjjel a magány hava.
Athéné baglya, s Hermész bölcsessége,
Korok tudása jégbe fagyva vár.
Eltűnt századok izzása, szépsége,
Derűje, élete ébredne már.
Vele a Fény is versenyre kelhetne,
Emberek léte kincsének záloga.
Sebesen száll régi honba érve,
Erdők lombjában él a lábnyoma.
Messzi tájakon, csillagként égve,
Dunna alatt alszik a sárkány szíve.
Elvész a hit, hol nem vigyázza kard,
Reszkető magányban, várszobában fél.
Elnyű az idő az acél ideákban,
Nevető réme az arcodhoz ér.
Gerlék és galambok örök táncát nézve,
Őrjítő néha a földi anyaöl.
Látomásit a jövőbe vetítve,
Álomországból tündérek hintik le.
Neve nincs, s nem is lesz soha,
Gesztenyefavirág és pompázó rét.
Onnan jő ide, vagy innen megy oda,
Tudja az Isten, mi kenyere, bora.
Felforgatott világ, szikrázó jég,
Úszó felhők, merengő kék.
Aranyló zuhatag, tűnő lidércnyomás,
Szendergő hajnal, viruló áldomás.
Zöldellő legelő, hűvös vízmosás,
Élő, reszkető, suttogó sás.
Lángtenger, szíve szellősimogatás.