A csillag halála

Gyenge lettem, csak nézek tétován,
A szerelem, kegyetlen ablakán.
Jövőt nem látok, csak múltat és rémképeket,
Mert mindent elvettél már, s most a reményemet.

Igen a reményt, mely eddig éltetetett,
Mi megtartott, s belülről eddig égetett.
Átégette szívem, csontig hatolt tüze,
Míg hamuvá lett minden, mely gyengülő szívem, eddig hozzád fűzte.

Mért is harcoljak? Hisz halott a remény,
Halott, ki utoljára hal.
Szemedben kihuny, megszűn a fény,
Mi engem úgy vonzott elhal.

A fény, mely szemüvegfalon át,
Varázsolt arcodból tündérpalotát.
S úgy ragyogott, hogy tekinteted,
A nyári nap hevénél is jobban égetett.

Szemed csillaga fejed beragyogta,
Szőke hajad arannyá fonta.
Alakod nemessé, királyivá tette,
Aphrodité is irigyelhette.

Szívem éjében te tartottál fáklyát,
Te voltál, ki elűzte a hétköznapok árnyát.
Csillag lettél volna? Nem tudhatom.
De távolságom tőled fényévben számolom.

Csak távolról néztem, ahogy a messzeségben,
Ragyogsz, mint drágakő a nappali fényben.
De semmi sem örök, a Te fényed sem, Drága,
Minden csillagnak eljön a halála.

Kihunysz édes Te is, hisz nem kelhettem útra,
Hogy szemedben a fényt szívem meggyújtsa.
Elhalványul egyszer minden szerelem,
Melyhez nem száll le csillag, ki ragyog egeken.

Sok csillag van égen, s egyik, majd földre száll,
S elhamvadt szívemben új reményt talál.
Szívemet fényével újrateremti,
S hűséges szerelmét örökre elnyeri.