A fekete lovag

Vörös rózsa áll egy gyönge asztalon,
Sötét várszobában, sötét bútoron,
Ajakszín szirmait elhullajtotta,
Véres virága az átkot kimondja.

Szörnyeteg leszel, te esztelen férfi,
Míg varangy szívedhez egy lány csókja ér,
Magányosan fogsz e toronyban élni,
Míg nem akad egy szűz, ki tőled nem fél.
Kinek szíve tiszta mint az esti hó,
Kinek értelmét nem torzítja árnyék,
Kinek szerelme hűs kristályvizű tó,
Melyen az érzelem örök lánggal ég.
Várt a lovag hát, zorddá lett várában,
Éber éjszakákon, álmok nappalán,
Reménysége egy tündéri leányban,
A mord kastélynak tündöklő virágán.

Elfut az idő, múl a magányos nyár,
A büszke várúr még reménytelen vár.
Már megtört volna a boszorka átka,
Mikor elragadta dühének árja.
A szürke őszt most színes tél követi,
Az isteni kegyelem új reményt ad neki.
Keblén felolvad az átkos jégvirág,
Arcáról lehull a régi hanyagság.
Szemében izzik a hűségnek tüze,
Ó csak szerelme nehogy most elűzze!
Ám vágya csupán együgyű ábrándja
Egy szörnynek, kinek tündér lett az álma.

Fehér rózsa áll egy erős asztalon,
Fényes palotában, fényes bútoron.
Mannaszín szirmai virítnak újra,
Áldott virága az átkot feloldja.