Altatódal hajnalban

Várfalon ásít a vitéz Hold sugára,
Fehér keszkenőjét elvitte a szél,
Dunnája száll a várnak ablakára,
A kies ligetben altató kél.

Bárdul szegődik a kicsiny fülemüle,
Búcsúdalt zeng madara a vágynak,
Most nevelé fel az éjszaka tündére,
Himnuszát küldi tűnő Csillagának.

Ő mutatott néki sötétből kiutat,
Arany haja lett napja szívének,
Szemében Athéné könnye csillant,
S tükre lett az a tündöklő égnek.

Orcája pirosa oly szépen virított,
A dicső hajnal szégyenkezett tőle,
Egyetlen mosolya madarat vidított,
Ő volt a természet árva igazgyöngye.

E csillag gyújtott fáklyát a sötétben,
Fénye hevítette a fülemüle szívét,
Dalt fakasztott a kopár köveken,
Élte igazolta a mennyország létét.

De csitt, alszik már az öreg Hold apa,
Álmodj szépeket, szerelmes éjszaka!