Nem fáj már

Nem fáj már.
Szívemben nem dalol csalogány,
Mikor az üres vártoronyra nézek.
Mégis, mint a hajdani vitézek,
Kiket tündérek igéztek, lelkemből
Sóhaj szakad.
Vége.
Nem omlik többé balkonról
Aranyzuhatag, merengő elmém
Tavába, kiapadt a csörgedező
Patak, mely ereimben izzott.
Kihűlt.
Menekülök, paripám a
Szélnél is sebesebben vágtat
Hiába.
Fáj még.
Ott kísértesz a lombokban, a szélben,
Velem vagy a vaksötét éjben,
Álmaimban te játszol velem,
Ám a fagyos reggelen már nem fogod kezem.
Nem foghatod.
Arcod nyitott könyv előttem,
S benne szemeid, mint varjúmadár,
Kék világról, ha jegenyére száll,
Vagy messzi szférák az égen,
Túl éteren, időn, téren
Közönségesek.
Félre ne érts, örülj a jónak,
Öleld a kedvest, engedj a csóknak,
Szülj gyermeket, nevess, de
Sírj is, hűségesen szeress!
Férfit, mást éltedben soha ne keress!
Szolgáld a családod, építsd a hazát,
Keress kenyeret, edd a föld porát!
S mikor elhervadt virágod,
Dőlj békében hátra,
Vegyen körül unokáid armadája.
És halj meg.
Halj meg, mert amíg
Sírba nem hajtod ezüst fejed,
Míg le nem hunyod zafír szemed,
Addig nem nyughat a Halhatatlan, Kirké,
Ki felvitte keresztjét a Golgotára,
Szerelmedért.