Vak Remény telében

Száll a hó az égben, viszi a hideg szél,
Korán beköszöntött, idén a szürke tél.
Pelyhei elfedik, a színes kerteket,
Egy kismadár a dunnán, vacogva lépeget.
Ó mondd merre mész, lelkemnek madara?
Fázó szárnyaiddal, hogy találsz haza?
Hová lett szárnyalásod, merre tűnt életed?
Tán csőröd is átfázott, hogy nem ád új éneket?
Ó tudom kismadár, hirtelen jött a tél,
S új tavasz köszöntét, szíved már nem remél.

Száll a hó az égben, viszi a hideg szél,
Egy álomkép az éjben, naponként visszatér.
Illata átkarol, fénye kelteget,
Csókja melegíti, a megfagyott szíveket.
Ó csalfa álom, hazugság hajnala,
Hamis jövőkép, madarak gyilkosa!
Fagy múzsája vagy, Vak Remény neved,
Ki madarunkra hozod, a korai telet!
Ó kismadár, hát ily gyengén repülnél,
Hogy megfázhatott szárnyad, és dalod is véget ér?

Száll a hó az éjben, ringatja hideg szél,
Egy kismadár az égben, dalolva újra él.
Szárnyai felverik, az alvó pelyheket,
Énekkel ébreszti, az álmos kerteket.
Ó keljetek fel ti is, elgyöngült madarak,
Kik a szerelem telében, sorra elbágyadtak.
Gyertek új szelekbe, keresni új eget,
Mert a hóban tétlenül, itt várni nem lehet!
Vagy költsetek új dalt, magasztosb éneket,
Mely talán elűzi, a kegyetlen telet.