A Balaton dala

Annák városából küldöm versemet,
Véget ér a hős nyár, múlik a kikelet.
Mert télben élt a lelkem, ölén forróságnak,
Míg ki nem rügyezé egy madár dalának.
Hangja néma volt, éneke kellemes,
Hűs Balatonnak tükrén zengzetes.
A szívemben zenél, most zakatol nagyon,
Elmosott időn, suhanó tájakon.
Az Út neve Élet, sürget a jövő,
Maradna még a szív, a nagy álomszövő.
De a tekintet, mely a túlparton időz,
Tudja, csak a szorgalmas elme győz.
Gyere le hát lelkem égi kastélyodból,
Ébredj fel végre álmodozásodból.
Mártsd meg a pennát a szivárványban,
Éljenek soraim az emlékek tavában.
Irigyellek téged nyár szíve: Balaton,
Mert hallhatod Barátom a zengő alkonyon.
Köszöntsd hát helyettem, s dalold el neki,
Mit egy sóvárgó szív szeretne versbe önteni.